Kakadu I. II. rész

e írhatsz...

Kakadu III.rész

​2016.08.14,
KOPI ÚR
Új esély az életre

A címet olvasva több dolog is az ember eszébe juthat: kopasz, tar, ruhátlan, és még sok egyéb jelző. Esetünkben a név egy igen bájos, de határozott egyéniséggel megáldott, tolltépős kakadut takar.Történetünk közel egy éve kezdődött. Egy nagyon kedves barátunk hívott bennünket, hogy lenne számunkra egy nagyon jó természetű, de sajnos tolltépős fehérbóbitás hím kakadu.
A hír hallatán tanakodni kezdtünk, mivel már egy másik fehér tollazatba bújtatott ördögfióka bitorolta otthonunkat. Úgy gondoltuk, mivel két ellentétes nemű bestiáról lenne szó, talán a későbbiekben egy párt alkothatnának.
A döntés meghozatala után útra keltünk, hogy szemrevételezzük a kis hímet. Az első találkozás eleinte eredménytelennek tűnt, mert nem tudtuk, jó döntés lesz-e hazavinni a fiúkát. Egy viszonylag nagy kalitkában egy mozgászavarokkal és tolltépéssel küszködő kakadu látványa nem éppen bizalomgerjesztő. Az egyik szárnya sérült és teljesen csupasz, a combok, a mellkas és a hát középső része szintén tollmentes. A folyamatos kényszermozgás az amatőr madárbarátok számára eleinte viccesnek tűnik, a későbbiekben pedig kiderül, mennyi feszültséget és félelmet takar.
Az első találkozáskor érdekes volt, hogy a kis hím nem menekült el, hanem egészen közel merészkedett hozzánk, és érdeklődve szemlélt minket. Tanácstalanul indultunk kifelé a helyiségből, azon tépelődtünk, mitévők legyünk. Ahogy távolodtunk tőle, valamiért visszanéztünk. Hihetetlen, de ez a tizedmásodpercnyi visszatekintés eldöntötte a kis hím sorsát. A látvány még most is élesen előttünk van: a madár szinte feltapadt a kalitka ablak felőli oldalára, mintha utánunk kiáltana: vigyetek haza! Ebben a pillanatban már világos volt, hogy otthonunkban növekedni fog a tollas szörnyetegek száma. Hazafelé már új barátunk elhelyezésén gondolkoztunk, mivel nem lehet összezárni a másik kakaduval. Szerencsére első kedvencünknek az egyik szobában viszonylag nagy röpdét sikerült kialakítani, ami számításaink szerint egy héten belül használható lesz. Mire elhozzuk a kis hímet, a tojó helye is elkészül, az új jövevény pedig birtokba veheti Alba régi kalitját.
Nagyon vártuk már, hogy elhozhassuk új szerzeményünket. Elérkezett a várva várt nap. Mindent előkészítetünk a nagy utazáshoz: szállító ketrec, rágcsálnivalók, főtt kukorica és egyéb kellékek, melyekre szükség lehet. Naivan azt gondoltuk, hogy csak egyszerűen megfogjuk a madarat, átrakjuk a szállító ketrecbe, és már indulunk is haza. Utólag visszagondolva nem is értem, miért feltételeztük, hogy ez egy egyszerű, néhány perces művelet. Ahogy a madár meglátta a szállító ketrecet, olyan ordításba kezdett, hogy szinte elviselhetetlen volt. Nagyon megijedtünk, és az is nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy csupasz kézzel megfogni egy megrémült kakadut bizony nagy meggondolatlanság lenne. Szerencsére barátunk tapasztalt madártartó lévén minden gond és küszködés nélkül egy madárbefogó háló segítségével a szállító ketrecbe rakta kis barátunkat. A vészjósló kezdet láttán attól tartottunk, hogy egész úton elviselhetetlen hangorkánnak leszünk kitéve. Szerencsére tévedtünk, a kis hím érdeklődve nézelődött, és készségesen elfogadta tőlem a felé nyújtott kukoricát. Egész úton cseverésztünk egymással, persze néha jót csípett a kezembe figyelmeztetésül, hogy mi lesz már a csemegével. A hazafelé vezető úton rájöttem, egy igazi kis ínyenccel van dolgom. Minden gond nélkül megérkeztünk.
Amint kiszálltunk a kocsiból, Alba azonnal jelezte bentről: tudom ám, hogy itthon vagytok, és nyugodtan foglalkozhattok velem végre! Mi nem reagáltunk Alba hívására, de kis útitársunk rögtön fékezhetetlen ordításba kezdett. Úgy gondolom, hogy Alba mindenféle ajándékra vagy meglepetésre számított, de egy ordítozó szállítódoboz még az ő képzeletét is felülmúlta. A komoly kérdések következtek. Az már biztos volt, hogy a kis hím Alba régi kalitkáját fogja birtokba venni. Igazából az első percekben az okozott gondot, hogy a két madarat egy szobába zárjuk-e, vagy sem. Mivel Albát féltettük a hirtelen helyváltozás okozta stresszhatástól, a külön elhelyezés mellett döntöttünk. Az első két órában ez jó ötletnek bizonyult. Az új lakótárs áthelyezése a kalitkába problémamentesen zajlott: kinyitottuk a ketrec ajtaját és a kis kakadu egyszerűen átlépett a kalitkába. Kétórányi viszonylagos nyugalom következett. Alba csak hallgatózott, és tőle szokatlan módon csendesen viselkedett. Látni lehetett rajta, hogy érzi a nem mindennapi változást. A kis betolakodó szintén s csendben figyelte új környezetét, ismerkedett a kalitkával és természetesen profi ínyenc módjára a bekészített csemegéket kezdte dézsmálni. A nyugodt délutáni hangulatot Alba méltatlankodása zavarta meg. A reklamáció teljesen indokolt volt, hiszen elérkezett a már megszokott mindennapi játék ideje. Természetesen a figyelmeztető hangjelzések nem maradtak válasz nélkül: a két kakadu hol felváltva, hol pedig együttesen károsította hallásunkat. A helyzet viszonylagos normalizálása érdekében Albát azonnali hatállyal szabadlábra helyeztük. Mivel a kis hím folyamatosan ordított, Albának sem kellett több: az akadályokra ügyet sem vetve átrontott hangoskodó barátjához.
Meghökkentő eseménynek lehettünk tanúi. Alba méltatlankodva vette tudomásul, hogy régi helyére albérlő költözött. Irigykedve nézte a kis kakadut, sőt fölrepült a kalitka tetejére, és megpróbálta ellopni a csillogó játékokat, fadarabokat. Miután önző vágyainak nem tudott eleget tenni, jó hangosan kijelentette: kukucs-kukucs, és mint aki jól végezte dolgát, visszarepült saját szobájába. Egy biztos, Albát nem a vendégszeretetéért fogják kitüntetni. Miután új barátunk ismét magára maradt, az ordítozás csak fokozódott, és a korábban említett kényszermozgás nem erősítette madártartási hajlamainkat, ugyanis szörnyű látvány, és a tehetetlenségig bénítja az embert. Azonnali cselekvésre sarkallt bennünket a helyzet: Albát bezártuk röpdéjébe, a kis hímet pedig kalitkástul átvittük hozzá, és a kalitkát közvetlenül a röpde mellé tettük. Ez jó döntés volt, mert perceken belül csend és nyugalom lett. A két madár kíváncsian méregette egymást. Békén hagytuk őket, hiszen az új helyzet mindkettejüknek izgalmas és kimerítő volt. Úgy gondoltuk, mára mindenkinek elég volt az izgalmakból, ezért a csendet kihasználva takarodót fújtunk. Reggel két kíváncsiskodó kakadu fogadott bennünket. Alba hozta eredeti formáját, két kukucsolás közepette akrobatikus mutatványokkal kápráztatott el minket és új barátját. A kis hím teljesen nyugodtan viselkedett, azonban Albáról egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét. Albának elérkezett a reggeli játék ideje, tehát őt szabadon engedtük. Tanakodni kezdtük, hogy kis barátját kiengedjük-e. Végül úgy döntöttünk, hogy igazságtalan lenne, ha nem részesülne ő is a szabadságból. Nem miden félelem nélkül tártuk ki a kalitka ajtaját, elképzelni sem mertük, mi fog történni. Egy biztos, a kakadutartás minden perce rejthet újabb meglepetéseket és izgalmakat. Kis barátunk nem sokáig kérette magát, gyors terepszemle után már a kalitka tetejéről szemlélte a világot. Mivel egy repülni képtelen madárról van szó, a mozgási lehetőségek bővítésére kalitkát az ágy közelébe húztuk. Alba szokása szerint az ágyon játszott, és nem mutatott túlzott érdeklődést fajtársa iránt. A kis hím többször körbejárta a kalitka tetejét, és nyugodtan nézelődött. Arra gondoltam, lassan megközelítem. Előbb csak a kezem nyújtottam nagyon lassan felé. Amint észrevette a közeledést, azonnal hátrálni kezdett, és iszonyú félelem látszott szemében. Nem erőltettem a dolgot, mert ezt a nagyon komoly lépést neki is kezdeményezni kell. Eljött az este, Albát a helyére tessékeltük, ezt ő persze nem hagyta kommentár nélkül. A kis hím még mindig a kalitka tetejéről szemlélte az eseményeket. Elképzelni sem tudtuk, hogyan vesszük rá, hogy befáradjon a helyére. Valamit muszáj volt tenni, hiszen nem töltheti kint az éjszakát. Azt már tudtuk, hogy retteg az emberi kéztől, ezért a hadonászás vagy az, hogy megfogjuk, kizártnak tűnt. Ebből kiindulva egy kisebb ággal közelítettünk felé, erre nagyon lassan, nyugodt mozdulatokkal hátrálni kezdett, majd besétált a biztonságot jelentő kalitkába. Nemcsak boldogok voltunk, hanem meg is könnyebbültünk, hiszen az első akadályt legyőztük. Az első napokban nem változtattunk a bevált szokásokon. Játékidőben Alba velünk kötözködött, az újonc pedig a kalitka tetejéről figyelt bennünket.
Pár hét múlva a megszokott módon játszottunk, Alba az ágyon produkálta magát, labdáját dobálta, és nagyokat rikkantott. Kis barátja figyelmesen hallgatta, majd egy óvatlan pillanatban ott termett mellette. Még soha nem volt ilyen közel egymáshoz a két madár. Nagyon meglepődtünk, de hirtelen mozdulatot még véletlenül se tettünk, hiszen hetek óta erre vártunk. Alba önzőn felkapta labdáját, és az ágy legtávolabbi pontjára szaladt. A kis hím kb. húsz centire volt a kezemtől, nem bírtam türtőztetni magam, és óvatosan felé nyúltam. Nagyon gyengéden megsimogattam a lábát, majd csupasz kis mellkasát, végül gyönyörű bóbitáját. Az apróbb nyigázást Alba féltékenyen vette tudomásul, a kis hím pedig nyugodt léptekkel bevonult a biztonságot nyújtó kalitkába. (A nyigázás saját használatú kifejezés, jelentése: elkényeztetett kakadu vakargatása, cirógatása lehetőleg minél tovább.) A fentebb leírt jelenet mindennapossá vált, a kis vadóc bizalmatlansága napról napra csökkent, Alba féltékenysége viszont nagy iramban nőtt.
A két madár kapcsolata nem volt éppen baráti. Kis barátunk bizalma olyannyira megnőtt irántunk, hogy a kalitka tetejéről már egyenesen a kezünkbe lépett, és a gyorsabb helyváltoztatáshoz elfogadta segítségünket. Nagyon jól haladtunk, minden nap valamilyen előrelépést hozott. Alba viszont egyre féltékenyebb lett, gyakran sértődötten félrevonult, szinte gyűlölettel nézte az újabb kedvencet. A közös játékokat felvitte a szekrény tetejére, mert ott egyedül birtokolhatta őket. Nem egyszer lettünk szemtanúi olyan jelenetnek, hogy úgy dobálta le a játékokat a szekrényről, hogy eltalálja vele a lentről figyelő kis barátunkat. Ha a dobás célt tévesztett, méltatlankodva igyekezett pontosabban célozni. Gonoszkodása ezzel még nem ért véget. Egy délután Alba a szekrény tetején játszott, a kis hím pedig a fotelra próbált felkapaszkodni az ott elhelyezett magos tálhoz némi csemege reményében. A határozott mozdulatoktól a huzat csúszni kezdett lefelé, így a tálka és teljes tartalma kis barátunk fején landolt. Alba a jelenet láttán nevetni kezdett (ezt tőlünk tanulta korábban), egyszerűen hihetetlenül kárörvendően viselkedett. Kénytelenek voltunk kirohanni a szobából, nehogy nevetésünket hallva Alba támogatva érezze magát gonosz játékaiban. Látó- és hallótávolságon kívül persze mi is kikacagtuk magunkat, és megállapítottuk, hogy a kakadu is képes bosszúállásra és kárörvendésre.
Napról napra egyre jobb kapcsolat alakult ki a kis jövevény és köztünk. Elérkezettnek láttuk az időt, hogy egy alapos orvosi vizsgálatnak vessük alá. Nagyon jól tudtuk, hogy ezt a vizsgálatot már a két madár találkozása előtt be kellett volna iktatni, de sajnos a kis hím bizalmatlansága és az idő rövidsége ezt akkor nem tette lehetővé. Tisztában voltunk vele, hogy nagy kockázatot vállaltunk. A kis jövevény kedélyállapota és kondíciója kiváló volt, viszont a tolltépés és a szárny sérülése aggasztó. nem vártunk tovább, felhívtuk dr. Beregi Attilát, és másnap már fogadott is bennünket. Nyugodtan indultunk el, hiszen tudtuk, hogy a legkiválóbb szakember fogja kis barátunkat megvizsgálni. (Korábban Beregi doktor úr már megmentette Alba életét.) Másfél órás utazás után érkeztünk meg, és azonnal fogadtak. A mozzanatok ismerősek voltak: altatás, röntgen, vérvétel, külső szemrevételezés. A vérvétel eredményeire várni kellett, de a többi vizsgálat tapasztalatairól azonnali tájékoztatást kaptunk.
Megtudtuk, hogy új kedvencünk szárnya korábban el volt törve, de a csontok viszonylag normálisan összeforrtak, ezért nincs szükség műtétre. A doktor úr a belső szerveket rendben találta, viszont aggasztotta a tollhiány. Szembesülnünk kellett a szomorú valósággal, hogy elképzelhető, kis barátunk külseje mindig ilyen marad. Olvastunk már a tolltépésről és az eszközökről, melyekkel a rossz szokás egy darabig kiküszöbölhető. Az eszközök (gallér, nyakmerevítő) használata nem garantálja a hatást, ugyanis a tolltépésnek rengeteg oka lehet: örökletes, pszichés eredetű, bőrbetegség, vagy unalom is kiválthatja, sőt a nem megfelelő páratartalom is. Bárhogy nézzük a dolgot, a mi esetünkben a probléma létezik, és mivel egyelőre nem tudunk mit kezdeni vele, meg kell tanulnunk együtt élni a látvánnyal. A vizsgálatok befejezése után vártuk, hogy kis barátunk felébredjen, közben Beregi doktor úr megkérdezte a madár nevét. Tanácstalanul egymásra néztünk, majd határozatlanul megszólaltam: "Kopi úr". Némi csend után mosolyra derültek az arcok. A furcsa név bejegyzésre került, és immár visszavonhatatlanná vált.
Jó hangulatban indultunk haza Kopi úr társaságában, örültünk, hogy túlestünk a vizsgálatokon, csak a vérvétel eredményeit vártuk még. Két nap múlva doktor úr hívott, megtudtuk, hogy nincs baj, viszont a májműködés némileg rendellenes. Ennek kezelésére fiúmadarunknak vitaminokat és májvédő gyógyszert kell kapnia.
A két kakadu kapcsolata a következő hetekben nem igazán javult. Alba továbbra is előadta szokott kekeckedő trükkjeit, Kopi úr pedig szerelmesen bámulta minden mozdulatát, szerencsére velünk szemben egyre nyitottabbá, elfogadóbbá vált. Sokszor megesett, hogy odasétált hozzánk, és már elvárta a nyigázást. Reménykedtünk, hogy a környezetváltoztatás és a sok törődés feledteti vele a tolltépést, de sajnos a rossz szokás nem szorult háttérbe. Nagyon ügyeltünk, hogy a két madár egyforma figyelemben, szeretetben részesüljön, így Alba féltékenysége és bosszúvágya mérsékelődött, sikerült elérni, hogy közvetlenül egymás mellett tollászkodjanak.
Amikor Albával játszunk, Kopi úr gyakran fenyegetően ordít, mert azt hiszi, bántjuk társát. Még nem szokott hozzá a játékokhoz tartozó mozdulatokhoz, ezért fenyegetve érzi magát. Szerencsére Albát már nem viseli meg a kiabálás, bár eleinte félrevonult a szekrény tetejére vagy a helyére, és megszeppenve várta a megnyugtató szavakat. Naponta más arcukat mutatták a bestiák, voltak nyugodt, kiegyensúlyozott napok, de az is megesett, hogy 3-4 órán át kellett a monoton ordítást elviselni.
Egyik délután Kopi úr leugrott az ágyról, és felém rohant, ahogy beléptem, már kezdtem örülni a szívélyes fogadtatásnak. Az öröm korai volt, mert beleharapott a kezembe, majd a lábamat sem kímélte. A távozás mellett döntöttem, és kintről figyeltem az eseményeket: a madár büszkén sétálgatva ünnepelte felettem aratott győzelmét, én pedig nem értettem a váratlan támadást, és nagyon megbántva éreztem magam. Az ilyen megnyilvánulások heti rendszerességgel fordultak elő. Olyan is volt, hogy éppen Alba esett áldozatul Kopi úr hangulatváltozásainak. Nagyon kellett vigyázni, mert nem apróbb csípésekről van szó, hanem komoly harapásokról. Ezt a helyzetet még a mai napig sem tudjuk kezelni, nincs magyarázat a hirtelen hangulatváltozásokra. Soha nem bántjuk a kis csibészt, viszont meg kell védeni magunkat és esetenként Albát is, ezért a támadások kivédésére egy virágpermetezőt használunk. Ez nagyon hatásos, már a látványa is menekülésre készteti Kopi urat.
Egy nap sem telik el események nélkül. Drága tollas szeretteink persze a hozzánk érkező vendégeket sem szokták kímélni. Egyik délután vendégek tették tiszteletüket nálunk, kedves régi ismerőseink, akik nagy állatbarátok, ezért nem bántódtak meg Alba botrányos viselkedésétől. Az ágyon ülve beszélgettünk, a vendégek táskái is itt kaptak helyet. Egy női táska tartalma pedig egy kakadu számára a Kánaánt jelenti. Alba nagyon csendesen viselkedett, és sunyi, de hirtelen mozdulatokkal a szekrény tetejére repült. Nem értettük a váratlan helyzetváltoztatás okát, de mivel nagyon játszadozott valamivel, békén hagytuk. Pár perc elteltével mégis gyanússá vált a példamutató magatartás. Szólítgatni kezdtük a madarat, aki végül felénk fordult - egy furcsa tárggyal a csőrében. A látvány hatására és a tárgy beazonosítása után néma csend telepedett közénk, majd mindenki nevetni kezdett, mert Alba egy fogsort próbált darabokra szedni. A használati eszköz birtokosa felugrott, és rohanni kezdett jogos tulajdonáért, a visszaszerzést nem éppen nyugodt szavakkal kísérte: "Add vissa, nem a tiéd, add vissa!" A háttérből egy elmés megjegyzés színezte tovább a történteket: "Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor!" A hangulat ezzel a megjegyzéssel a tetőfokára hágott, nevettünk, de persze cselekedni is kellett. Nagy nehezen megértettük Albával, hogy nem fogja tudni használni az orvul megszerzett tárgyat, és legyen kedves visszaadni végre. Méltatlankodva ugyan, de szerencsére sértetlenül visszaadta. Miután minden a rendeltetési helyére került, nyugodtan folytatódott a délután. Ilyen és ehhez hasonló események kísérik mindennapjainkat, unatkozni soha nem érünk rá, mert a két ördögfióka gondoskodik arról, hogy minden szabad percünket velük töltsük. Mindennap újabb tapasztalatokkal leszünk gazdagabbak, hatalmas intelligenciájukhoz és manipulátori képességeikhez nem fér kétség, természetesen a zsarolást is mesterfokon űzik. Nem egyszerű a kakadutartás, és rengeteg lemondással jár. Alba már három, Kopi úr egy éve boldogít minket, remélem, még sok boldog percet tölthetünk együtt. Tervezzük a kinti röpde építését, hiszen ha már ilyen messze élnek eredeti élőhelyüktől, legalább a körülményekhez képest megkapjanak mindent, amit biztosítani tudunk számukra. Kopi úr új esélyt kapott általunk a jobb élethez, boldogok vagyunk, hogy akkor visszatekintettünk rá. Jó döntést hoztunk, hiszen nemcsak ő kapott új esélyt, hanem mi is hatalmas ajándékot kaptunk személyében.  

Nehézfém mérgezés Sámi Morzsi

30/1/2017

Két idézettel kezdeném, ami nagyon is idevág: "Egy kb búzaszemnyi nagyságú fém-darabka elég, hogy a madár az örök napraforgómezőkről nézegessen le a gazdájára. Még ha időben észreveszed az első tüneteket, akkor is elég kétséges és drága kezelésnek néz elébe szegény." (dr. Sátorhelyi Tamás) a másik pedig egy részlet a LOV (Land Of Vos) egyik topikjának elejéről, arról szól, mire kell ügyelnie egy papagájtartónak, ami ártalmas lehet a madarának. Ha lesz időm, lefordítom az egészet, már erre is készülök idétlen idők óta, sajnos az időm nagyon is véges, de ez télleg egy nagyon jó írás:"Fémmel burkolt dolgok, cink, réz, vas és egyéb fémek fémmérgezést okoznak a madaraknál, ha a szervezetükbe kerülnek. Veszélyes lehet a galvanizált ketrec, a madárház drót, házi kulcsok, különösen az arany színűek, ólom alapú festékek, fém és cink alapú festékek, linóleum, vinyl redőnyök(műanyag), pezsgős és borosüveg fólia és általában az alufólia, ólomnehezék, csengők ólom nyelvvel, ólomüveg, helytelenül festett kerámia, ruhaékszer (különféle csilivili ruhadíszek), tükör hátsó oldala, réz egycentes, művész festékek, melyek kadmiumot tartalmaznak, fényes kartonpapír vagy papír, mágneses kártyák vagy bankkártyák." (Land Of Vos, Ask Polly Please, Precautions for parrotkeepers) Tegnap elgondolkodtam, hogyan is lehetne ezt a fémmérgezést jellemezni.​ Ez egy versenyfutás az idővel, a halál ellen. Gyakorlatilag a madár lenyeli a fémet, ami először a mirigyes gyomorba jut. Ha már akkor ezt valaki észreveszi, egy gyomormosással talán segíthet is a dolgon, de ez csak azon nyomban lehetséges.Fémmérgezéskor az emésztőnedvek hatására a fém kioldódik és bekerül a szövetekbe és csontokba. A fémdarab tovább halad, bejut a zúzógyomorba, amiben a megfelelő mennyiségű kavics tovább juttatja a belekhez. Ha nincs elég kavics a zúzában,akkor el kell kezdeni a madárnak grittet adni, hogy a fém hajtódjék kifelé a belek felé. A belekben azonban megint meg tud ülni és tovább szívódik fel a sejtekbe és a szövetekbe. Gyakorlatilag szerintem ezt nevezzük fémmérgezésnek. Azért én egy hobbista fű vagyok, nyilván nem egészen korrekt a meghatározás, de szerintem valami ilyesmi történik. A méreg megtámadja a belső szerveket, különösen a májat és a vesét és a mérgezéstől a vérkép is katasztrofális lesz. Kezelés hiányában vagy ha túl későn veszik észre a tüneteket, a madár lassan lebénul és elpusztul.És tegyük hozzá, hogy vadállatokról beszélünk, akik a tüneteket ameddig csak lehet igyekszenek leplezni. dr.S.T. mesélte, hogy a nimfa fióka annyira rosszul volt, hogy az odúban alig állt a lábán, mikor azonban kibújt onnan olyan peckesen állt, mint egy Hadik huszár. Tehát ez az egyik legfontosabb dolog szerintem, hogy ismerd a madarad, vedd észre az apróbb rezdülésekből ha valami nem stimmel. Ritka az olyan madár, mint Sámson, aki jelezni próbálta hogy baj van vele. Most megpróbálom elmondani a 4 hónap történetét és mindenki vonja le belőle tanulságul, amit jónak lát. Februárban kezdődött, Mami kórházban volt a combnyaktöréssel, minden nap mentünk hozzá, tehát eleve későn értünk, mikor már besötétedett. Csütörtökön Sámson nekiállt vacsorázni, evett egy keveset aztán rám repült. Általában jó étvággyal eszi meg a kását, azt hittem valamiért nem ízlik neki, bár valamennyit evett azért. Másnap, pénteken már nem akart enni, csak repült vissza rám és bújt hozzám. Ez a dolog határozottan nem tetszett, de lévén péntek este 7 óra, Molnár doktor ilyenkor nem rendel már, várnunk kellett másnapig. Szombaton reggel bevittem a reggeliket, ránéztem Sámsonra és azonnal tudtam, hogy valami baromi nagy baj van. Sámson alig tudta a szemeit nyitva tartani, nehezen kapaszkodott a rúdon, imbolygott, egyszóval látszott hogy valami nagyon nem kerek! Vadul elkezdtem telefonálni, az egyetemen nem rendelt papagájos orvos, kerestem valakit akiben megbízom annyira hogy elvigyem hozzá Sámit. Akkor ugrott be Sátorhelyi doktor neve. Régebben, mikor a barátnőimmel verébfiókát neveltünk, kértem tőle tanácsot, rendkívül segítőkész és nagyon rendes volt. Valaki említette, hogy Békáson rendel. Elkezdtem keresni valami telefonszámot és sikerült megtalálnom a rendelő számát, még akkora hatalmas szerencsém is volt, hogy pont rendelt. Karika jött el velem, azt ugyan már nem tudom tisztán, hogy hogyan is keveredtünk vele össze,annyira ideges voltam, de az ő Csőrije is rosszul volt, neki is orvos kellett és felajánlotta, hogy felvesz, mivel autó volt otthon, de elvitték a forgalmit meg a kulcsot is. Marcsi (Karika) eljött értem, elmentünk a rendelőbe és a doktor megvizsgálta Sámsont, megnézte a székletét mikroszkóp alatt, megröntgenezte aztán mikor a felvétel elkészült, azt mondta ne is keressünk tovább, Sámson zúzója és a belei teli vannak fémmel. Ki is mondta, hogy az állapota válságos, bementünk az egyetemre és azonnal kapott Chelintoxot, meg még mást is, infúziót és megszondázta és el is mondta, nem biztos abban, hogy megéri a másnap reggelt. Ha igen, akkor újra be kell vigyem az egyetemre injekcióra és miegyébre. Azután haza mentünk és Sámson állapota óráról órára tovább romlott.Akkor írtam a fórumra és hogy mennyire igaz az, hogy ismerned kell a madaradat, Karika vissza is írt, hogy a rendelőben még egészen jól volt, mi történhetett hogy ennyit romlott. Ő nem ismeri az én madaramat, ahogyan én sem az övét, a testbeszédét, a szokásait, nem is látta rajta hogy mennyire rosszul van. Később hívás nélkül eljött egy barátnőm, mert meghallotta hogy mekkora bajban vagyunk, nevelőtápot, agyagot (Clay Block-ot) és fecsit hozott, hárman a lányommal megpróbáltuk megetetni fecsivel, de már nem nagyon tudott nyelni. Akkor történt meg, amit sosem fogok elfelejteni: Sámit betekertük egy polár plédbe, hogy ne hüljön ki és betettük egy kisebb lavorba, ő pedig mivel már alig tudott járni, kivonszolta magát és felmászott a mellkasomra, hogy velem lehessen. Onnan már nem tettem le, hogy ha el kell mennie velem legyen az utolsó pillanatáig. A barátnőm felhívta Deák Jánost tanácsért, hogy mit tehetnénk még Sámiért, aki azonnal felajánlotta, hogy vigyük ki és kimossa a gyomrát, és megszondázza, de ezt már nem mertük Sámson rossz állapota miatt bevállalni. Estére már elvesztette az eszméletét, a fejét sem tudta tartani, egy kisebb kalitot kipárnáztunk alulról, nehogy leessen a rúdról, ráültettük, a feje teljesen hátra csuklott. Tettünk mellé egy infra lámpát és ott ültem mellette egész éjjel és beszéltem hozzá, hogy ne menjen el, ne hagyjon itt. Hajnali háromkor lassan felemelte a fejét, megitattam, nagyon szomjas lehetett, mert sokat ivott de teljesen magánál volt és utána már nem ájult el egyszer sem. Reggel vittem injekcióra, Molnár doktor a szabadidejéből jött be, csak azt kérte, legyek nagyon pontos, mert a kisfiát viszi bábszínházba, nehogy elkéssenek. A jó Isten áldja meg érte ezerszer őt is! Hihetetlen ember, akárcsak Sátorhelyi doktor! Úgy beszéltük meg, hogy hétfőn reggel beviszem Sámit és megbeszéljük, hogyan tovább. Még aznap délután elmentem újra S.dr rendelőjébe, ezúttal Mózest vittem el, neki ugyan nem voltak tünetei, de mivel a két tróger mindent együtt csinált, bennem volt a félsz hogy talán ő is..... hát ő is. Neki még több fém volt a zúzájában, de mivel sokkal nagyobb Sáminál, nem jelentkeztek a tünetek még. Hétfőn reggel vártam Molnár doktorra immáron két madárral. Behívott és baromira őszintén (amit nagyon becsülök benne) elmondta, hogy egy irgalmatlanul hosszú és kétes végű kezelésnek nézünk elébe, várható egy csomó mellékhatás, mozgászavar, a sok injekciótól elfekélyesdhet a gyomruk, szóval A-tól Zet-ig elmondta hogy mi várható. Csak folyt a könnyem, aztán visszakérdeztem: A doktor úr mit tenne, ha a saját madarai lennének? rövid és gyors volt a válasz: Mindent megpróbálnék, hogy meggyógyuljanak! Akkor megbeszéltük, mondja hogy mit csináljak és csinálom. Felajánlotta, hogy maradjanak a fiúk benn állandóra, de ezt nem kértük, mert ha megengedhettük volna magunknak, akkor sem bírom ki hogy ne lássam őket minden nap. Azt beszéltük meg, hogy reggel bevisszük őket, injekciót, infúziót kapnak és Sámit szondázzák folyamatosan, délután ugyanez történik és 5 óra után hazavihetjük őket. Mentünk mi mindenhogy, volt hogy papa nyakig mocskos volt, mert klímát szerelt és pont úgy ért vissza, hogy rohannunk kellett a fiúkért.Soha egy rossz szót sem hallottam tőle azért, hogy az egész napi munka után még a fiúkért rohanunk és nem haza megyünk, hogy ehessen és megtisztálkodhasson. Mindig azt mondta: Meglátod mama, meggyógyulnak, csak ne edd magad! Mindent megoldunk valahogyan! Hideg volt, két külön hordozóba vittük őket, jól bebugyolálva meleg pléddel. Reggelente bejöttek velünk a munkahelyünkre és innen indultunk el fél 10-kor, mert tízre mentünk be. Volt hogy a lányom vitte őket, volt hogy a fiam az unokákkal, mindenki kivette a részét, nagyon sokat segítettek a gyerekeink. Esténként pedig otthon, vacsora után összebújtunk hárman és csak beszéltem nekik, ők pedig hozzám simulva hallgatták. Hétvégeken minden kajájukban állt a gritt, a gyümölcsben-zöldségben és a magban, kásában is. Gézlapokat vágtam szét és szedtem szálára, ez is a kásába került, hogy vigyen kifelé mindent ami nem oda való. Közben rájöttünk, hogy a randa kép keretét rágták meg, ki is dobtuk, de előtte Katusom izzé-porrá taposta. Így ment ez egy jó hónapig, a fém két hét után teljesen kiürült belőlük, de sajnos már felszívódott erősen. Mikor haza kerültek rendelnem kellett a Pharmafutártól Németországból egy Metalcaptase nevű gyógyszert. Indult a kúra, ami eredetileg 7 hétig tartott volna. Figyelni kellett őket, mert a gyógyszer mellékhatása is nagyon durva volt, akkor a doktor levett volna az adagjukból, de szerencsére nem tűnt úgy hogy rosszul vannak tőle, illetve egyszer Mózes volt rosszul, de azt már itt leírtam: https://mizoblogja.blogspot.com/20.../.../remuletes-delelott.html A gyógyszer szedés 5. hete után megint kontrollra mentünk. Sámson máját és veséjét nagyon tönkre tette a fém, kapott egy másik gyógyszert immár a veséjére meg valami port, amit mindketten szedtek. Egy hét múlva jöttek ki rajtuk a mozgáskoordinációs zavarok. Rémületes volt még látni is! Sámson feje idegbajosan rángatózott, rágta-tépte a tollait az evezőin, a nyaka közepén hátul ki is szedte és mindketten tépték a lábukon, Mózes még kicsit a hasán is. Megint a kardomba dőltem! Visszamentünk újra Molnár doktorhoz. Újabb kontroll, aztán elmondta, hogy ő ugyan nem használ homeopátiás gyógyszereket, bár a családjában vannak akik igen, ha találnék állatorvost, akiben megbízom és ajánlana ilyeneket, hát próbáljuk meg azt is. Különben valami nyugtatót kellene felírnia a fiúknak. Nekiálltam keresni, aztán eszembe jutott hogy talán Kriszta barátnőm tudna segíteni, nagyon sok állatdokit ismer. Tudott is, sőt fel is hívta dr. Varga Józsefet a Család utcai rendelőben és meg is kapta az 5 féle patás gyöngy nevét (Sedatif PC, Arsenicum albicum, Phosphorus, Echinacia, Chamomilla), amit adhatnék a fiúknak. Megvettem azokat is, már másfél hónapja szedjük őket, hiszem hogy azok is segítettek valamit. Közben elfogyott a por, a tünetek azonban nem csillapodtak. Újra kontroll és megint kaptunk 30 napra való gyógyszert Sáminak. Közben fel-fel mentem a LOV fórumára és ott is beszámoltam a betegségünkről. Az egyik topiktárs mondta ki, hogy valszeg nagy szerencsém volt, hogy ennyire ismerem Sámit és mivel időben észrevettem, hogy valami nagy baj van, el tudtam az orvoshoz is időben vinni. De micsoda szuper orvosokhoz!!! Télleg beleléphettem valamibe a születésemkor, hogy ennyire szerencsés vagyok! Aztán egyszer csak levelet kaptam az amerikai fórum tulajdonosától, van egy másik levelező fóruma is, ott vannak állatorvosok is és pár ember-madár páros, akik szerencsésen túl vannak egy hasonló fémmérgezésen. Megtudakolta tőlük, hogy mi segíthetne még a fiúkon és azért írt, mert még webshopot is szerzett ahonnan megvehettem volna. Ez egy Aloe Detox volt, egy méregtelenítő, amiben az aloén kívül számtalan gyógynövény, köztük máriatövismag is volt és mindenki azt ajánlotta neki, hogy ezt próbáljuk meg, hogy a fiúk szervezetéből végképp kiürüljön a fém. Akkor én ezt felírtam az Index Fórumra és aki csak tudott, mindenki segíteni próbált a beszerzésben, de sajnos tőlük kívül álló okok miatt nem sikerült: ilyet Európában nem lehet kapni. Az amerikai szállítás rettenetesen bonyolult és drága volt, viszont egy kedves topiklakó szerzett nekem egy magyar webshopot, ahová írtam és segítséget kértem. Az ügyvezető nem hajtott el, hogy micsoda idióta vagyok én, hogy egy madárból ekkora ügyet csinálok, hanem szépen elrendezte, hogy az aloe 1 napon belül itt legyen és nem is kellett fizetnem a szállításért, csak az aloe árát. Akkor elkezdtük azt is szedni, a kásájukba keverem, nagyon szeretik, én pedig hiszek az aloe gyógyító erejében, hiszen régebben is kaptak, igaz nem ezt a fajtát, de olyan étvágyuk volt tőle, hogy a vasszöget is megették (Úúúúúúúúúúúúú, az hülye és morbid példa volt!!!!) Az aloét is már vagy 3 hete esszük. Hát itt tartunk most. Egyik nap vettem észre, hogy Sámson fejrángása abba maradt. Fürdéskor látom a kis testükön, hogy honnan is hiányzik a toll, amit kiszedtek, de hát ez az állapot össze sem hasonlítható a betegség alattival. Sámson lenyugodott, újra a régi, kedves, szelid kismadár, Mózes pedig a bajban teljesen hozzám kovácsolódott. Sokszor meg is simogathatom a kis testét, hozzá érhetek a csőréhez, néha megfogja a kezemet, de az esetek többségében jól viseli. És azonnal dugja a csőrét puszira ha a vállamra repül. Nem tudom mi segített, vagyis úgy gondolom, hogy minden egyben, de legfőképpen az a hatalmas szerencse, hogy azon a szombaton megtaláltam Sátorhelyi doktor számát, felhívtam és elvihettem hozzá a fiúkat és hogy az egyetemen vannak még ilyen Molnár doktorok, akik valóban azt csinálják, amire felesküdtek, gyógyítják a beteg állatokat minden erejükkel és tudásukkal. Meggyőződésem, hogy sok madár pusztul el fémmérgezésben.Ezt az agyagot (Clay Block) sem sokan ismerik. Nálunk azóta minden madárnak a kalitjában van benn egy edény agyag, akkor eszik amikor úgy érzik, hogy szükségük van rá. A nemes fiúk rendszeresen fogyasztják. Mindenkinek tanácsolnám, hogy vegyen, nem egy bődületes összeg, sokáig elég és jobb megelőzni a bajt, a madarak érzik, ha szükségük van rá! Nemrégiben ment el Marci, aki Mózes 2 évvel idősebb bátyja volt. A doktornak ott Somogy megyében sajnos nem volt röntgenje. Marci tünetei mind egy szálig megegyeztek Sámson tüneteivel, 3 nap alatt elvitte a mérgezés, lebénult és meghalt. Rettenetes volt, mert pont akkor hívtam, érdeklődtem volna, hogyan van Marci és a válasz ez volt: Itt fekszik az ölemben és haldoklik! Azt hittem, kifutok a világból és akkor fogadtam meg, hogy leírom Nektek is mivel jár egy fémmérgezés, mekkora szerencse ha a madár túléli és mennyi mindentől kell őket védeni, hogy hosszú ideig éljenek velünk ezen a Földön.

Papagájtartók réme a : P B F D~EGY KIS KAKADU EMLÉKÉRE~

2/11/2018

2016.08.12.
Papagájtartók réme a : P B F D
~EGY KIS KAKADU EMLÉKÉRE~​
A történet egy kora nyári napon kezdődött. Döntést hoztam, madarat szeretnék venni. Terveim megvalósításához nem is találhattam volna alkalmasabb helyszint, mint egy kisállat börzét. Tanácstalanul sétáltam a sorok között és csodálattal néztem a szebbnél szebb madarakat. Szívem szerint mindet hazavittem volna. A madárvásárlási szándékom természetesen a fehérbóbitás kakaduk felé irányult.​Sétálgattam, és folyamatosan gyönyörködtem, míg egyszer csak egy viszonylag nagy kalitka előtt találtam magam, és három gyönyörű fehérbóbitás kakadu pislogott rám. Úgy gondoltam ezzel be is fejeződött a sétálgatás és a nézelődés, mert én innen egy tapodtat sem bírtam mozdulni. Gyönyörűek voltak és minden porcikám azt kívánta, hogy megérinthessem őket. Kívánságom meghallgatásra talált, mivel a madarak tulajdonosa váratlanul kinyitotta a kalitka ajtaját és kivette az egyik bóbitást, majd a kezembe adta. Határozatlanul és nagyon gyengéden fogtam a kis zsiványt. Nagyon boldog voltam és fantasztikus érzés volt a kezemben tartani ezt a pihe-puha tollakkal megáldott szépséget. Barátkoztunk és a kis bohóc egyre jobban odabújt hozzám. Nem tudom mennyi idő telt el így, de valahogy a külvilág teljesen megszűnt létezni számomra. A meghitt pillanatokat a kis kakaduk gazdája zavarta meg. Kérdéseket tett fel vételi szándékomat illetően. Miután a kis tollas visszakerült a fajtársai közé, beszélgetni kezdtünk. Mindkettőnk célja határozott és egyértelmű volt. Részemről a vételi szándék visszavonhatatlanná vált. Miután rátértünk a dolgok anyagi vonzatára, biztossá vált számomra, hogy nem lesz módom a kakadu tulajdonosi címet megszerezni. Szomorúan és csalódottan ballagtam tovább. Ahogy nézelődtem és sétálgattam egy idős házaspár szólított meg. Eladásra kínálták kedvencüket. Természetesen megnéztem a madarat és egy nagyobb testű zöld színű madárkával találtam szembe magam. A fajtáját nem tudtam, hiszen tapasztalatom, tudásom nem volt hovatartozásukkal kapcsolatosan. A tudásszintem a hullámos, a nimfa és a fehérbóbitás kakaduig volt behatárolva. Nagyon szép és szelíd madárról volt szó. Látszott rajta, hogy nagyon szeretik, de valamilyen komoly családi probléma miatt kell megválni kedvencüktől. Az összeg, amit kértek érte, még számomra is megfizethető lett volna. Tanácstalan voltam, nem tudtam, mitévő legyek. Vártam egy pár percet majd tovább sétáltam.
Egy jó óra céltalan bolyongás után döntést hoztam, megveszem a zöld madarat. Gyors léptekkel siettem vissza az idős házaspárhoz. Kerestem őket, de már csak az üres kalitkával találtam szembe magam, a madarat eladták. Kezdtem úgy érezni, hogy nem éppen szerencsés nap ez a számomra. Úgy gondoltam, hogy lezárom a börzén tett látogatásomat, és haza indulok. A kijáratig még viszonylag sok soron kellett átsétálni és a szemlélődést már csak felszínesen folytattam. Kifelé menet egy gyönyörű jákópapagáj is az utamba került. Azért megcsodáltam, hiszen ennek a fajtának is nagy tisztelője vagyok. A madár gazdája láttán érdeklődésemet azonnal árajánlatot tett. Közöltem vele, hogy nem fér kétség madara szépségéhez, de én még mindig egy fehérbóbitás ördögfióka után áhítozom. Elmeséltem neki a korábbi két kudarcomat. Amit szeretnék megvenni, nem tudom, amit meg megvehettem volna, azt eladták. Úgy látszik, ezen a napon minden fordítva működik. Miután elpanaszoltam bánatomat az események érdekes fordulatot vettek. A jákópapagáj gazdája közölte, hogy tulajdonában van egy fehérbóbitás kakadu, akit rendelkezésemre bocsátana. Az összeg, amit kért érte, éppen a birtokomban volt, így halvány reménysugár ébredt bennem, lehet, hogy elnyerem a kakadutulajdonosi címet? Azért az álmok ilyen egyszerűen nem válnak valóra. Az elmondások szerint a kis kakadu tollhibás, ezért kerül kevesebbe. Nem értettem, hogy mit jelent a tollhiba, ezért nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Kora délutánra találkozót beszéltünk meg, és már biztos voltam benne, hogy elmegyek megnézni a kis kakadut. Nagyon vártam már az idő múlását, hiszen nem kis dologról volt szó. A megbeszélt idő előtt a megadott címen voltam. A tulajdonos pontosan érkezett és betessékelt az udvarra, majd elindult hátra a madarak felé. Több nagy röpde is volt különböző albérlőkkel tarkítva. Nem igazán kötötték le a figyelmemet, hiszen már alig vártam, hogy meglássam álmaim madarát. Még két röpdét hagytunk magunk mögött, és a harmadikban megláttam a kis kakadut. A tulajdonos kinyitotta a röpde ajtaját, majd a kezét nyújtotta a kismadárnak, aki készségesen átlépett rá. A látványon megdöbbentem, a fentiekben említett tollhiba úgy gondolom az enyhe kifejezések közé tartozott a látottakhoz képest. Döbbenten álltam és próbáltam elfogadni a valóságot. Az említett kis kakadu hátát és mellkasát egyáltalán nem díszítették tollak és a bóbitája szintén teljesen hiányos volt.
A madár gazdája hirtelen átadta nekem a kis bestiát. Meglepődtem, de óvatosan megfogtam a kis kakadut. A börzén dédelgetettek teljesen más érzelmi hatásokat váltottak ki belőlem. Akkor az maga volt a csoda, most viszont félelmet és valahogy ürességet éreztem. Nem tudom, de színtelennek éreztem az egész világot. Csendben voltunk, tőlem igazán választ vártak a vételi szándékommal kapcsolatosan. A kis kakadu egyre jobban bújt hozzám végül csőrével végigsimította az arcomat, majd bemászott a kabátom alá és onnan szemlélődött tovább. A kedves, barátkozó mozdulatok után ismét kezdett visszatérni a lelkesedésem és már egy-két színt is újra látni véltem. Természetesen megkaptam a kakadutulajdonosi címet, amire olyan nagyon vágytam. Lenyűgözött a kis madár kedvessége és mérhetetlen nagy bizalma irányomban. A hazafelé vezető úton végig a vállamon ült és néha megérintette az arcomat. Mire megérkeztünk elmúlt a félelem és az aggodalmam is mérhetetlen nagy szeretetté változott. Boldog voltam, hiszen valóra vált az álmom.
Már az úton eldöntöttem, hogy új lakótársam teljesen szabadon közlekedhet a lakásban, nem fogom bezárni. Ahogy megérkeztünk, letettem az ágyra, majd banánnal kínáltam. A kis torkos, ahogy meglátta a felé nyújtott finomságot azonnal birtokba vette és elfutott vele. Úgy gondolom talán három vagy négy percig tartott a lakoma. Miután a banán elfogyott kis barátunk az ágyon érdekes akrobatikus jeleneteket mutatott be, természetesen fülsüketítő hanghatásokkal kísérve. Látszott rajta, hogy boldog és felszabadult. Körülöttem a világ tollmentesen ugyan, de ezer színben pompázott. Elérkezett az este, kis lakótársam teljesen otthonosan érezte magát, és vacsora után elhelyezkedett az ágy támláján gondolván, hogy ő biztos ott tölti az éjszakát. Nem szabtam határokat és meghagytam neki a szabad döntési jogot. Minden rendben ment, kialakultak a napi rendek. Sokat játszottunk együtt és persze csavargásban sem volt hiány. Kis barátunk tollazatának mennyisége növekvő tendenciát mutatott. Úgy gondoltam egy év és teljesen normalizálódik a külleme. Igazából az idő nem sürgetett bennünket. Ami aggasztó volt, hogy csőre és karmai nagyon gyorsan növekedtek. Csőre vége gyakran betöredezett és porhanyóssá vált. Mivel kedélyállapota, kondíciója és az étvágya kifogástalan volt, ezért a fentiekben említett észrevételeimen átsiklottam és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Telt-múlt az idő, nagyon remek természetű kis kakadut ismertem meg személyében. A szeretetét és szeretet igényét hihetetlen mértékben tudta kimutatni, soha nem mutatott agresszivitást nem tett fenyegető mozdulatokat. Igényelte a törődést és a már megszokott játékidőből egy percet sem mulaszthattunk el. Már lassan hat hónapja boldogítottuk egymást. Minden rendben ment, a kis kakadu tollazatának mennyisége pozitív irányba sajnos semmit nem változott. Nem értettem, hogy miért nem javul a helyzet, hiszen az étrendje változatos volt és vitaminok adagolásában sem volt hiány. Egyik délután egyedül kellett hagynom kis barátomat. Nem sok időről volt szó, két órát vettek igénybe az elintézendő dolgaim. Siettem nagyon haza, mert nem igazán hagytam magára. Szinte mindenhova együtt mentünk, de ez esetben nem vihettem magammal. Kitörő örömmel és nagyon jókedvűen vette tudomásul, hogy végre hazaértem. Játszottunk együtt, csemegéztünk, majd lassan készülődtünk a jól megérdemelt pihenéshez. Kis barátom a már jól megszokott helyét elfoglalta, én meg pihenésképpen olvasgattam még egy kicsit. Olvasás közben néha furcsa hangokra lettem figyelmes. Mivel a kis kakadu a közvetlen közelemben volt észrevettem, hogy ezeket az oda nem illő eddig szokatlan hangokat ő produkálta, ezért figyelni kezdtem. Nehezen vette a levegőt és az orrjáratai teljesen telítettek voltak. Nem értettem a jelenséget, hiszen eddig semmi probléma nem merült fel. Úgy döntöttem, hogy másnap elviszem az állatorvoshoz. Nagyon megijedtem, hiszen éreztem, hogy valami nagyon nincsen rendjén. Reggel útra keltünk. Nem kellett bejelentkezni, hiszen megvoltak a mindennapi rendelési idők. Megérkeztünk, a doktor úr, ahogy meglátta kis barátunkat elég érdekesen nézett rá, és megkérdezte, hol hagyta a ruháját a kis beteg? Értelmes válasszal nem bírtam szolgálni, így elmondtam negatív észrevételeimet és egy gyors küllemi szemrevételezés után egy antibiotikumot kaptunk a kezelés érdekében. Naponta egy tablettát kellett két részletben odaadnom kis barátomnak. Egy hét elteltével semmi változást nem tapasztaltam. Hiába adtam az előírt gyógyszert nem javult a helyzet, hanem inkább romlott. A kakadu légzése egyre nehézkesebbé vált és az orrjáratok telítettsége inkább csak fokozódott. Úgy döntöttem, hogy másik szakemberhez fordulok segítségért. Másnap útra keltünk, de valahogy nagyon rossz érzések kavarogtak bennem. Az újabb orvosi vizsgálat már más szakember személyében zajlott. Előadva aggályaimat, újabb antibiotikumot kaptunk és a gyógyszer mennyiségét is növelni kellett. Már két hét telt el és a helyzet nem hogy javult volna, hanem csak egyre aggasztóbbá vált. A kis kakadu étvágya nagyon lecsökkent, és hirtelen súlyvesztést is tapasztaltam. Kétségbe estem, mert nem tudtam mitévő legyek. Nem volt más választásom, ismételten más szakemberhez vittem kis barátomat. Hamar megérkeztünk nagyon kedvesen fogadtak minket. A szívélyes fogadtatás kissé megnyugtatott, de rossz érzéseimen és aggodalmaimon vajmi keveset segített. A vizsgálat gyors volt és igazából érdemleges dolgokat nem hozott. Ismételten antibiotikumot és vitaminokat kaptunk. Nem kaptam választ sehol, hogy mi okozza a kis kakadu rohamos leépülését. Haza indultunk, teljesen összeomlottam, tehetetlen és teljesen tanácstalan voltam. Kis barátom odabújt hozzám, de láttam rajta bágyadtságát és szemeiben a félelmet. Az elkövetkező napokban már odáig jutottunk, hogy csak a kezemből volt hajlandó némi élelmet magához venni. Egy kedves ismerősöm, aki szintén szerelmesei ezeknek a csodálatos madaraknak a problémánk hallatán azonnal eljött hozzánk, hogy szemrevételezze a kis beteget. Örültem a látogatásnak, és bizakodtam, hogy jó és hasznos tanácsokkal fog minket ellátni. Kedves barátom amint meglátta a kis beteget, csak annyit mondott, hogy itt nagyon nagy baj van, és egy ember van, aki talán segítségünkre lehet. Ő nem más, mint dr. Beregi Attila, aki a legkiválóbb szakemberek egyike, és ami a legfontosabb, egzotikus állatok és madarak specialistája. Nem késlekedtünk, hiszen minden perc számított. Ismételten útra keltünk, de most végre egy kis reménysugár felcsillant bennünk. Nagyon bíztam abban, hogy végre hatékony és szakszerű kezelésben lesz része drága madaramnak. Másfél óra autózás után megérkeztünk és bizakodva léptünk a rendelőbe. Pár perc várakozás után szólítottak minket. Kis barátomat a karjaimban tartottam, a doktor úr átvette tőlem a madarat, a határozott és szakszerű mozdulatok láttán azonnal tudtam, hogy a lehető legjobb helyre hoztam a kis kakadut. Gyors szemrevételezés következett. Beregi doktor rám nézett, és határozott, de szomorú hangon olyan hírt közölt velem, amit egyszerűen meg sem akartam hallani, nem hogy elfogadni. A kis fehérbóbitás kakadu, aki beszínezte körülöttem a világot, egy PBFD nevű vírus (toll-csőr-szindróma) újabb menthetetlen áldozata. Ahogy eljutott a tudatomig, hogy igazából mivel állunk szembe, kirohantam a rendelőből, zokogtam, megszűnt körülöttem a külvilág. Nem érdekeltek a folyosón várakozók, nem is igazán vettem észre őket. Az autóig futottam, zúgott a fejem és összeomlott körülöttem minden. Utólag visszagondolva tudom, hogy gyermek módjára viselkedtem, de akkor valahogy nem tudtam az érzelmeimnek parancsolni. Pár perc elteltével visszamentem a rendelőbe, miután valamennyire összeszedtem magam. Beregi doktor türelmesen várt, majd miután a kedélyek valamelyest lecsillapodtak elmondta, hogy sajnos ez a vírus hasonló az AIDS vírushoz, megtámadja az immunrendszert, és lassú, de folyamatos leépüléshez vezet. Jelenleg még nincs ellenszere, sem hatékony gyógykezelés. Madarak esetében az első tünetek a tollazat folyamatos ritkulása, majd későbbiekben a csőr és karmok rendellenes deformálódása. Természetesen a további következmények az étvágytalanság, rohamos súlyvesztés, végül bekövetkezik a madár halála. Csak hallgattam, kis barátom a vállamon ücsörgött, mit sem sejtve, hogy mi vár rá. Nem bírtam megszólalni, csak a könnyeimet nyeldestem, és megpróbáltam uralkodni magamon. Kis idő elteltével csendesen megkérdeztem, akkor most mit tegyünk? Beregi doktor nyugodt, de határozott hangon kijelentette, hogy ezt a kis madarat el kell altatni. Teljesen igaza volt, hiszen mivel gyógykezelés nincs, ezért a későbbiekben borzalmas szenvedéseknek lenne kitéve a kis kakadu. Megértettem a bölcs szavakat, de képtelen voltam aláírni a halálos ítéletet. Elkövettem életem, mondhatnám legnagyobb hibáját, nem engedtem elaltatni kis barátomat. Beregi doktor tiszteletbe tartotta kegyetlen döntésemet. Hazaindultunk, teljesen összeomlottam és nem tudtam, mitévő legyek. Kegyetlen voltam vagy gyenge? Teljesen mindegy, rossz döntésemért hatalmas árat fizettem.
Epilógus
Teltek a napok, megvettem az összes állítólagos vírusölő teát, ami létezett. A kis kakadu napról napra gyengébb lett, a bőre kisebesedett, a csőre porhanyóssá vált. Megpróbáltam a teákat megitatni vele, a sebeket a hátán szintén megpróbáltam kezelni. Természetesen semmi javulás nem történt. A legrosszabb az volt, hogy mindenhová jött utánam és könyörögve nézett rám. A tekintetében szinte látni véltem kegyetlen döntésem következményeit. Már lassan menekültem előle, fájdalmai voltak és ordított, de csak jött és jött utánam. Akkor este már nem bírtam tovább és bezárkóztam a szobába magára hagytam. Lemászott az ágyról és kiabálva ütötte az ajtót. Bebújtam a takaró alá, nem akartam hallani a kiabálást. Hajnalban a csendre riadtam fel, tudtam, hogy mi történt, rettegve nyitottam ki az ajtót. Az ágyon feküdt fájdalmak nélkül, csendben. Tíz hosszú év telt el az óta, és mai napig nem bírtam elfelejteni ezt a csodálatos madarat. Megbocsátani sem tudtam magamnak kegyetlen ostoba döntéseimért. Azért a színek lassan visszatértek az életemben, mert van két tüneményes kakadunk, Kopi Úr és Alba személyében. Csodálatossá teszik napjainkat, bár ha visszatekintek a múltba, a gyönyörű élénk színeket egy halvány fekete csík még mindig beárnyékolja.