Beaker története

Billi a kakadu története

Egy rózsás törpepapagáj szomorú története

Egy tolltépett jákó története

Muki története Fekete sapkás

Kenya a fokföldi papagáj története

Kiki a jákó papagáj

Hedvig I.II.III.

Zéno

Szotyi története Jákó

Roxi I.II Jákó

Mango és Scooby

Mézi szürkehályog

Papagájtartók réme a : P B F D~EGY KIS KAKADU EMLÉKÉRE~

Beaker története - Egy idősebb papagáj befogadása

Ezt a történetet egy külföldi blogon osztották meg, sokan hátrálnak meg idősebb madár vásárlásától, a történet írója is így volt ezzel, végül kellemesen csalódott. Az eredeti írás  ITT https://www.birdsnways.com/articles/amazonyn.htm    olvasható.
"Az újságban láttam a hirdetést, amelyben az állt "Dupla sárgatarkójú amazon eladó". Minden nap átfutom az eladó madarakat (biztos jele a madarak iránti függőségnek) és ez a hirdetés felkeltette az érdeklődésem. Már régóta lenyűgözőnek tartottam a beszélő zöld papagájokat, és éppenséggel rajongtam a dupla sárgafejűekért és a sárgatarkójúakért. A leírásból kikövetkeztetem, hogy ez a madár vagy egyik vagy másik lesz.Mindig is szerettem volna egy amazont adni a meglévő madár-családomhoz, így figyelemmel kísértem az amazonos hirdetéseket, de azok soha nem voltak közel sem a jákók és kakaduk gyakoriságához.
​Az ára amit kértek érte éppenséggel beleesett az általam megfizethető kategóriába és úgy döntöttem telefonálok - persze csak hogy többet tudjak meg a madárról..-. Egy kellemes hangú hölgy vette fel a telefont, és a leírásából - nagy sárga folt a nyakon és a homlokon - ki is derült, hogy a madár egy Sárgatarkójú amazon, nem pedig Dupla Sárgafejű, akiknek a felnőtt tollazata általában teljes sárga fejet mutat. Azt mondta, hogy a madár 9 éves és 2 éve van nála. Elmondása szerint a madár barátságos volt vele mindig, de nem igazán mutatta be őt idegeneknek, így fogalma sincs Beaker, a papagáj, hogyan reagálna egyhez.
Eddig a pontig a valódi tervem az volt, hogy vásároljak egy fiatal, nemrég leválasztott fiókát egy megbízható tenyésztőtől, mivel az eddigi madaraimat is így szereztem be, egy kivételével (Wally-t, a barátpapagájomat egy kisállatboltból szereztem be, nem volt a legbölcsebb döntés, soha többet nem teszek ilyet, de az egy másik történet). Mikor kiderült, hogy Beaker 9 éves, egy kicsit meghátráltam, megijedtem attól, hogy ezzel megvenném valaki más problémáit és számomra ismeretlen vizekre eveznék, nem tudva mi lesz belőle. De próbáltam nyitott maradni, és bátorított a gondolat, hogy a tulajdonosa jól kijött a madárral. Előzőleg 2 másik amazonos hirdetést is felkerestem, mindegyiknél olyan madarat árultak, amely nem volt emberhez szokva vagy egyáltalán kiengedve a kalitkából évek óta, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy rendelkezem a kellő tapasztalattal ahhoz, hogy magamhoz vegyek egy olyan madarak, amelyiknek ahhoz is komoly rehabilitációra van szüksége, hogy a kezemre álljon anélkül, hogy kicsípne belőle egy darabot. Végül megbeszéltünk egy időpontot mikor megnézzük Beakert, és már azon a délutánon a férjem, a kisfiam és én úton voltunk hozzá.
Beaker gazdája, Claudia, nemrég költözött át egy hatalmas házba egy kellemes szomszédságban. Beaker a konyhában volt, egy megleheősen nagy kalitkában amit egy jákóval osztott meg. A kalitka régi volt és nem a legjobb kivitelezésű, de a madaraknak bőségesen rendelkezésükre állt friss víz és élelem. Úgy tűnt gondozzák őket rendszeresen, annak ellenére, hogy egyértelműen nem kedvelte egymást a két madár és nem szabadott volna őket egy kalitkába tenni. Olyan messzire ücsörögtek egymástól amennyire csak a kalitka lehetővé tette.
Ahogy beléptünk a konyhába Beaker egyszerre amazon-beállásra váltott, ahogy ezt később hívtuk, tollait felborzolta, puppiláját mozgatta és mély torokhangon morgott, ami majdnem úgy hangzott, mint egy béka. Claudia kinyitotta az ajtót és Beaker gond nélkül felállt a kezére. Még onnan is folytatta az idegenek bámulását. Claudia megkérdezte tőle szeretne-e énekelni, azonnal válaszolt egy magas "LALALALALAAAAA"-val, amit bármely opera énekes megirigyelt volna. El voltunk bűvölve.
Beaker gyönyörű volt. Hatalmas, 600 gramm feletti súlyával a nehezebbek közé tartozott, de nagyszerű formában volt. A tollai csillogtak, a hatalmas sárga folt a tarkóján lenyűgöző volt. Claudia könnyedén tudott bánni vele, még a hátára is tudta fektetni és úgy fogni őt, mint egy babát.
Rákérdeztem Beaker múltjára, és hogy miért adja el. Elmesélte, hogy Beaker eredeti gazdája, George, nevelte fel őt már kikelése napjától (ezzel egy kicsit szkeptikus vagyok, mert tudom, hogy az inkubálás és a kézzel nevelés rendkívül nehéz feladatok). George és Beaker teljesen elválaszthatatlanok voltak, Beaker szinte mindenhová vele ment. Sajnos George váratlanul elhunyt egy autóbalesetben, és Beakernek az anyjával kellett élnie. Mivel neki semmi tapasztalata nem volt madarakkal, George édesanyja félt a madártól, és felzaklatta, hogy Beaker teljes szókincsét elhunyt fia hangján hallotta vissza. Megkérte George legjobb barátját, Dan-t, hogy vegye magához Beakert. Így Beaker Dan-hez került, aki éppenséggel Claudia férje volt. Néhány év múlva Claudia és Dan elváltak és Beaker Claudiával maradt. Mostanra Claudia újfent házasságra készül, és a vőlegénye sajnos nem rajong Beakerért. Beaker folyamatosan Dan-t szólongatta Claudia hangján, és ez zavarta őt. Nem bírta Beaker állandó kiabálását sem (egy kis figyelmeztetés azoknak, akik amazont szeretnének: nem egy csendes faj, nagyon tolerálnod kell a hangzavart mellettük). Claudia úgy döntött, hogy a madárnak mennie kell.
Beaker ezalatt tovább szórakoztatott minket Claudia kezéről, de úgy döntöttem, ha mi leszünk a gazdái muszáj megfognom, hogy kiderüljön mit szól hozzám. Claudia engedélyével odatartottam neki a kezem, és kértem hogy álljon fel. Beaker nagyon szépen felállt a kezemre, majd céltudatosan lehajolt és megcsípte az ujjam, eléggé ahhoz, hogy vérezzen. Figyelmen kívül hagytam a csípést, próbáltam nem reagálni semmit. Farkasszemet néztünk 1-2 percig, majd úgy tűnt felengedett és úgy döntött rendben vagyok nála - nincs több csípés.
Ezzel a hatalmas madárral a karomon üldögélve ránéztem a férjemre és megkérdeztem "Mit gondolsz?", amire azt válaszolta "Nem tudom, a te döntésed" (Hatalmas segítség, mi?)
Kavarogtak bennem a zavaros gondolatok. Beaker látszólag kötődött Claudiához, fogalmam sem volt valaha képes lesz-e így kötődni hozzám. Akkor eszembe jutott a múltja, mialatt sikeresen alkalmazkodott már több új tulajdonoshoz. Így kalapáló szívvel nyeltem egy nagyot és azt mondtam "Hazavisszük".
Percekkel később Beaker már a szállítóban volt, amit magunkkal vittünk (biztos ami biztos), és sétáltunk ki az ajtón. A szállítóból mély férfi hangon hallhattuk, ahogy Beaker azt mondja "Viszlát" és "Szeretlek". Szívszaggató volt, és láttam, hogy Claudia is küszködve tartotta vissza könnyeit.
Beaker csendes volt a hazafelé vezető úton. Mikor haza értünk még a szállítóban hagytam amíg előkészítettem a kalitkáját. Miután az ülőrudak és játékok felkerültek, etető és itatótálak teletöltve, kinyitottam a szállító ajtaját. Beaker felém fordult és fellépett a kezemre. Betettem a kalitkába és egyáltalán nem tűnt zaklatottnak az új környezet miatt. A legfelső ülőrúdról szemlélt mindent, majd lemászott a tálakhoz és enni kezdett (amit azóta sem hagyott abba...)
Úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha magára hagyom egy kicsit új otthonában. Kimentem a szobából és tettem a dolgom. A férjem elment elintézni néhány ügyet a fiammal, így egyedül maradtam otthon. Úgy egy órával később egy hangos női hangra lettem figyelmes, ami abból a szobából jött, ahol Beaker volt. Teljesen megdermedtem, a hideg futkosott a gerincemen. Az első gondolatom az volt, hogy betörő van a házban. Aztán a racionálisabb felem megnyugtatott afelől, hogy ez biztosan csak Beaker. Óvatosan leosontam a lépcsőn Beaker szobájához, Beaker a kalitka tetején ült, szemlélve birodalmát, mint egy királynő.
Megkérdeztem "Te beszéltél Beaker?". Rám nézett majd azt mondta "Szia madár!", azon a női hangon, amit hallottam. Megnyugodtam, hogy Beaker volt a betörő. A következő hetekben Beaker repertoárja nagyszerű pillanatokat szerzett nekünk, kiderült, hogy elég változatos szókincse van. Nemcsak hogy nagy szókincse volt, de tudott kislány, női és férfi hangon is beszélni. Továbbá rendelkezett egy dohányzó férfi erőteljes köhögésével, és csecsemő sírást is tudott utánozni.
Az első pár nap alatt az egész család (férj, tinédzser lény és 10 éves fiú) foglalkozott Beakerrel. Mindenkinek a kezére állt, nem volt semmi csípés vagy agresszió. Úgy a negyedik napon mikor Beakert a karomon tartottam váratlanul előrehajolt és az eddigi legfájdalmasabb csípésben volt részem a kézfejemen. Teljesen ledöbbentem és azonnal vissza tettem a kalitkájába, majd ellátam a sebeimet, mind fizikait és lelkit.
A fizikai sérülés, bár valóban komoly volt - a horzsolt felület egyhamar lilás-zöld árnyalatot vett fel - közel sem volt olyan rossz, mint a lelki. Úgy gondoltam jó kapcsolatot alakítottam ki Beakerrel és megbíztam benne. A csípés váratlannak tűnt, de ahogy a fejemben visszajátszottam az eseményeket rájöttem, hogy a fiam épp a csípés előtt sétált be a szobába. Talán a fiam jelenlétét érezte fenyegetőnek és ő csak figyelmeztetni akart engem az egyetlen módon, ahogy tudott? Eleget tudtam a madarak viselkedéséről ahhoz, hogy ez egy erős lehetőség legyen.
Úgy döntöttem nem hagyom, hogy egy ilyen eset egy olyan kapcsolat útjába álljon, amely mellesleg nagyszerűen haladt. Visszamentem Beaker szobájába, felajánlottam neki az ép karom, hogy lépjen rá (igyekezve elfedni az izgalomtól dobogó szívem). Átlépett a karomra és úgy tűnt, mintha nem is emlékezne a korábban történtekre. Megkönnyebbültem, de egy egészséges tiszteletet tanultam meg ekkor efelé a hatalmas zöld madár felé, és úgy döntöttem figyelmesebb leszek vele a jövőben.
Néhány nappal később Beaker az asztali kiülőjén üldögélt a konyhában. Épp zöldségeket aprítottam a mosogatónál. A fiam besétált a konyhába és kinyitotta a hűtőt, pár méterre Beakertől, háttal állva a madárnak. Minden előjel nélkül Beaker megindult Dan felé, felborzolt tollakkal és vadul szikrázó szemekkel. Egyértelműen bántani akarta. Szerencsére nemsokkal ezelőtt vágattam vissza a szárnyát, így nem tudott elegendő löketet szerezni ahhoz, hogy Danen landoljon, így a földre szállt le és onna folytatta a támadást.
Dan épp időben fodult meg ahhoz, hogy lássa ahogy a madár ördögi szemekkel felé siet minden erejével. Látta a sebet, amit Beaker okozott a kezemen és tisztában volt azzal, hogy neki sem jutna kevesebb, így nem vesztegette az időt azzal, hogy mérlegelje a helyzetet. Sikítva távozott a konyhából, mögötte Beaker továbbra is a nyomában volt. Közéjük álltam, lehajoltam és a még ép kezem odatartottam Beakernek és kértem álljon fel. Megtette, majd épp olyan fájdalmasan megcsípett mint ezelőtt. Bár ösztönesen le akartam volna rázni magamról, sikítani és elrohanni én magam is, valahogy megálltam a dolgot és lassan visszasétáltam vele a kalitkájához. Visszatettem, majd újfent elvonultam ellátni a sebeimet.
Ekkorra már bizonyossá vált, hogy Beakernek problémája volt a fiammal, Dannel. Valószínűleg ez már a kezdetektől jelen volt, de sokszor túl lassan fogom fel a történéseket magam körül, kalapáccsal kell a fejembe verni dolgokat, amik nyilvánvalóak. Jelen esetben a két csípés nyoma volt a kalapács.
Meghoztunk néhány új szabályt a helyzetre való tekintettel. Ha Beaker a kalitkán kívül volt, Dan mindig szólt, mielőtt belépett a szobába. Így ha éppen őt fogtam, volt lehetőségem letenni, mielőtt újra megcsípett volna. Dan soha többé nem fordított neki hátat, ha a kalitkán kívül volt.
Mikor a kalitkájában volt a kettejük kapcsolatán doloztunk. Dan a kalitka mellé ült és csendesen beszélt hozzá, a kezeit a háta mögött tartva. Csak Dan adhatott neki a kedvenc jutalomfalatjaiból.
Igazából soha nem értettem meg Beaker haragját a fiam felé. Talán volt egy szőke kisfiú a múltjában, aki bántotta őt. Talán csak konkurenciának tekinti a szeretetemért.
Beaker már több mint 2 éve a családunk tagja. Idővel bár nehézkesen, de elfoadta, hogy Dannel kell együtt élnie, de túlzás lenne azt mondani, hogy békés kapcsolatuk lett. Még most is néha mikor Dan a madárszoba előtt sétál el Beaker a kalitkája tetején lévő tálkáját támadja meg, afféle helyettesítőként.
Remélem, hogy ahogy Dan nagyobb és idősebb lesz Beaker megtanulja elfogadni őt, talán még kedvelni is fogja. Mikor hasonló korú és hajszínű gyerekek látogattak hozzánk ugyanolyan haragos volt, így valószínűnek tartom, hogy a múltjában rossz élmény köti a szőke kisgyerekekhez. A jelenlegi szabályaink lehetővé teszik, hogy Dan és Beaker harmónikusan tudjanak egymás mellett élni.
Beaker és én egy szoros kapcsolatot alakítottunk ki egymással, azóta sosem csípett meg. Egy csodálatos, életrevaló madár. Mikor látogatóink vannak, az öt madarunk közül mindig Beaker az, aki a legnagyobb figyelmet kapja. Nagyon extrovertált, és semmi sem teszi őt boldogabbá, minthogy énekeljen és táncoljon közönség előtt.
Beaker második kedvenc időtöltése a szórakoztatás mellett az evés. Mikor belépek a madárszobába a kezeim mindig tele vannak finom falatokkal. Beaker szemei felcsillannak, mint egy gyermeké Karácsony reggelén. Ez a jelenet megismétlődik az esti etetéskor is, amikor is finom meleg, madaraknak készült kenyeret kapnak.
Összefoglalva, ez az idősebb madár csodálatos tagja lett családunknak és sokban gazdagította életünket. Igaz nem gondolkozok újabb madár beszerzésén, de már nem tartana vissza egy "használt" madár vásárlása a későbbiekben."

Billi, a kakadu története

Egy szívszorító történet Billiről, a kakaduról, a menhely tulajdonosának szemszögéből, aki befogadta Őt, miután gazdái már nem voltak képesek gondoskodni róla. Az eredeti, angol nyelvű bejegyzés IDE kattintva olvasható. A menhely tevékenységét többek között itt, a Facebookon is lehet követni. "Az élet folyton változik. Mikor azt gondolod minden egyenesben van, kapsz egy pofont, hogy újragondold a dolgot. Pontosan ilyen volt, mikor egy hölgy felhívott azzal, hogy a papagájának új otthont keres.
​Ez a hívás is olyan volt mint az összes többi. Januárban úgy tűnik, mintha növekedne a telefonhívások és emailek száma azoktól, akik szeretnék elajándékozni madarukat. Rengeteg indok előfordul, a költözéstől a megunt karácsonyi ajándékig. Sokan állítják, hogy már nincs annyi idejük, mint amennyit egy boldog papagáj igényelne és persze mindig ott van az éppen új kutya vagy cica családtag. A lista véget nem érő és szívszorító. Valami mégis más volt ezzel a telefonhívással, mélyen megérintette a szívemet, ahogy hallgattam a magyarázatot.
Sokan a menhelyeken elérkeznek ahhoz a ponthoz, amikor elkezdik savanyú szájízzel venni a befogadást kérő papagájok történeteit. Azt gondolják ezt már hallották, és egy bizonyos szintű kételkedés lép fel, hogy az elmondottakból mennyi a tény és mennyi csak a kifogás arra, hogy megszabaduljanak tollas barátaiktól. Ez a telefonáló más volt több szempontból is, felkeltette a figyelmem és új megvilágításba helyezte a menhelyeket úgy általában, és hogy hogyan tekintettem az ezt követő felkeresésekre.
Billi egy gyönyörű 15 éves Csupaszemű Kakadu, aki az elmúlt 10 évet egy idős párral töltötte Toronto külvárosában. Billi egy szeretett, elkényeztetett, jól szocializált kakadu. Semmiben sem volt hiánya, kicsattant az egészségtől, jó modorra nevelték, és láthatóan mély szeretet és bizalom volt közte és a Mamája közt. Az élet sajnos halad tovább, függetlenül attól mit akarunk vagy szeretnénk. Mind megöregszünk és ezzel változások jönnek, akarjuk vagy sem. Így történt Billivel és családjával is. Az idő elhozta az elkerülhetetlen költözést új, megfelelőbb környezetbe. Olyan sokáig lett halasztva, ameddig csak lehetett, de sajnos az élet nem akart megállni, és Billinek muszáj volt egy biztonságos menedéket keresni, ahol úgy élhetné az életét, mint eddig; szeretetben, elkényeztetve és mindenből a legjobbat kapva.
Számtalan menhelyet felkerestek, hónapokig tartó telefonálást követően Billi Mamája úgy döntött felkeres engem, hogy az én menhelyem mit tud nyújtani Billi számára. Hosszasan beszéltünk a céljaimról, az elkötelezettségemről és arról amiben hiszek és ami mellett kiállok a papagájok érdekeit tekintve. Azt ajánlottam gondolja át az összes lehetőségét és letettük a telefont. Napokkal később Billi Mamája hívott, hogy megbeszéljük az időpontot, amikor elhozná Billit. Fogalmam sem volt, milyen hatása lesz ennek a kakadunak engem és a menhely jövőjét illetőleg.
Billi minden vagyonával érkezett: kalitka, minden játék amit valaha szeretett, táp és egy teljes leírás arról milyen ő és miért is olyan amilyen. A találkozás Billi Mamájával volt az, ami felnyitotta a szemem. Összeraktuk a kalitkáját és minden egyes játéka oda került, ahol mindig is voltak, majd eljött az ideje annak, hogy Billi előjöjjön a szállítójából, és elbúcsúzzon attól az embertől, akit a legjobban szeretett. A pillanat, ahogy felmászott a Mamája karjára örökre belevésődött az emlékezetembe. Mamája rendkívül bátor volt, küszködve próbálta visszatartani könnyeit Billi érdekében, meg-megállva miközben a papírokat töltötte ki a lemondásról; mikor a helyükre rakta a kedvenc játékokat. Azt a fájdalmat és bánatot amit láttam, mikor elköszöntek egymástól, még soha nem láttam. Tökéletes példája volt annak, milyen mély szeretet és elkötelezettség jellemzi a társként tartott madarak és emberek kapcsolatát. Annyian tették már meg ezt a szemeim előtt, de csak elköszöntek majd elsétáltak, kétségek közt hagyva az eddigi családtagot, hogy mégis mi történt. Csak a pillanat töredékéig tartott a búcsú, Billi érdekében, mielőtt a kalitkába került és utoljára láthatta volt Mamáját.
A szívemben viszont ez a pillanat örökre élénk maradt. Megváltoztatta a nézeteimet a jövendőbeli felkeresésekkel kapcsolatban. Biztosan sokan örülnek, hogy végre megszabadulhatnak madaruktól, de vannak, akiknek ez rendkívül fájdalmas, életbevágó döntés és pontosan úgy is kell kezelni. Ők nem megunt madarak, hanem szeretett társak, akik semmi rosszat nem követtek el az idő ellen, ami bizony senkire sem vár. Billi lassacskán alkalmazkodik új családjához és társaihoz, minden nap beszélek korábbi Mamájával, ami segítette őt átjutni a társa elvesztésén és szomorúságán.
Billi Mamája legutóbb azt mondta, "nyugodt vagyok, hogy tudom jó helyen van, csak nem tudom a könnyeim mikor maradnak abba". Erre nem tudok válaszolni, mert elválásuk emléke számomra mindig könnyekkel teli lesz. Soha többé nem fogok úgy tekinteni egy menedéket kérő papagájra, mint korábban." 

Egy Rózsás törpepapagáj szomorú története

Horváth Kitti Gabriella
​Köszönjük meg oszthatjuk ezt a szomorú történetet:Sziasztok! Pár napja még egy nagyon vidám történetet szerettem volna itt publikálni, de a dolgok sajnos 12 óra alatt a visszájára fordultak. Remélem nem bánjátok, ha megosztom itt veletek ezt a történetet. Dióhéjban: Pár napja felkeresett egy ismerősöm, hogy nem kell-e egy törpepapagáj? Természetesen megesett rajta a szívem, főleg a története után. A madárka, ami egyébként egy nagyon fiatal kis rózsás "volt", egy kollégiumban lakó lányé volt Gödöllőn. A lányról annyit derítettek ki, hogy megunta a madarát, ezért többször is elengedte... a madárkát a kollégium más lakói rendre befogták és próbálták visszaadni a tulajdonosának, aki 10 perc után megint ott hagyta a maradat, vagy eleresztette azzal a felkiáltással, hogy ő költözik ki a koleszból, úgyhogy momentán nincs már szüksége a madárra... Az is elég bizarrul hangzott, hogy a többi koleszos pedig, állítólag már nyársra akarta tűzni a madarat csak úgy, poénból. Ezek után a madárkát lerakták egy cipős dobozban az ismerősömnél, aki rögtön engem hívott, mert tudta, hogy nagy madaras vagyok és remélte, hogy tudok majd segíteni. Szegény kismadár enni egészen addig nem kapott, inni adtak csak neki (kb. 8-10 óra telt el addig, mire eljutott hozzám és én 1 órával a megkeresés után már érte is mentem)... Ezek után első dolgom volt, hogy még ott a kocsiban, az ölemben a dobozzal megnéztem, hogy, hogy van, meg is simogattam, meg is csípett picit, de összehaverkodtunk és rögtön evett és ivott is, jól volt. Rohantam vele haza, át egy nagy kalitba, friss homok, víz, ülőrúd, magvak, minden rendben volt..Nagyon le volt gyengülve, eleinte a rácson sem tudott megkapaszkodni, majd végül szépen felült a rúdra és mint egy standard madárka, feje a szárnya alá és alvás. Annyira ki volt merülve, hogy semmivel sem lehetett kizökkenteni, bár arra is következtettem, hogy nyilván egy koleszban annyi inger érte, hogy egy atomvillanás sem nagyon zavarta volna. Lényeg a lényeg, hogy ránézésre rendben volt minden. Persze tudom, hogy mentett madárnál mindig rizikós, hogy félinformációk alapján valóban jól van-e, fiatal-e, idős-e bármi, szóval benne volt a pakliban, hogy talán nem lesz jól és nem marad meg, de ami ezek után következett az eléggé megrázott, mert borzasztó nagy odaadással gondoztuk, én is, anyukám is, húgom is. Pár órával később kaptam a telefont, hogy a madárka kitárta a szárnyát a kalit alján, a homokban és éppen hogy csak piheg.. Rohantak vele anyuék az állatorvoshoz, aki megállapította, hogy valóban nagyon fiatal a madárka és nagyon nincs jól. Kapott injekciót, egész este figyelték, a doki szerint idegrendszeri károsodása volt, amit vagy a túl sok stressz okozott, vagy ami esélyesebb, az a vele való koleszos bánásmód, mindezek után pedig kész csoda lenne, ha megélné a reggelt... Végül sajnos igaza lett a dokinak, mert minden orvosi igyekezet ellenére is, a madárka hajnal 1 óra magasságában elpusztult.. ( Egyrészt szörnyen érzem magam amiatt, hogy minden jó szándékom, tudásom és odaadásom ellenére sem tudtam megmenteni, másrészt rettentően fel vagyok háborodva amiatt, hogy ma már bárki tarthat és nevelhet állatot, mindegy, hogy mennyire felelősségteljes vagy épp ennek az ellenkezője... Az állatorvos annyit mondott a lányra, de még a lányt ismerők is, hogy vajon a saját gyerekét is kidobja majd, ha megunja? Azt hiszem jogos a kérdés... Mindezek után pedig, mivel mást nagyon nem tudok tenni az egész üggyel kapcsolatosan, megfogom írni ezt a kollégium vezetőségének is. Valószínűleg nem fognak tenni semmit az ügy érdekében és nem is várok semmiféle megtorlást, de az azért jó lenne, ha valamilyen úton, módon az emberek felelősségtudatosabbak lennének, ha valahogy ellenőrizve lenne az, hogy ki és milyen feltételek között tarthasson madarat egy kollégiumi szobában.. Ha csak azt vesszük alapul, hogy milyen nehéz olyan kiadó lakást találni, amibe engednek kisállatot hozni, akár kutya, akár macska, akár madár, akár egy hörcsög, szerintem egy kollégiumban sem ártana ezt valamiféle képen ellenőrizni. ​​A kis madárka fotójával és mély fájdalommal búcsúzom, mert tényleg egy csodaszép rózsás törpe volt.

A történethez egy komment tartozik ami mélységesen megérintett:
Edina Laura Caso
Sziasztok!
Előre is szeretnék bocsánatot kérni az ordenáré stílusom miatt, tudjátok jól, hogy nem szoktam káromkodni meg feleslegesen rágni a számat, mindig olvasom a szomorú papagájos történeteket itt is és máshol, teljesen tehetetlenül és reménytelenül állok az ilyen esetek előtt, de a mai koleszos törpepapagájos történet után valami végleg és visszavonhatatlanul eltörött bennem.. Annyira rossz kedvem van mióta elolvastam, hogy el nem tudom mondani, egész nap ezen jár az agyam... Valószínűleg hamarosan törölni fogom a kommentemet, vagy megteszitek ti, de akkora indulat van bennem, mint talán még soha... Mikor hazajövök, alig várom, hogy agyon szeretgessem és puszilgassam Sunnyt (Zila sajnos utál és nem hagyja). Ha rájuk nézek, és látom azt a kis golyó fejüket a kis gomb szemükkel, olyan érzésem van, mintha szerelmes lennék, végtelen boldogság tölt el, és csak azt akarom, hogy a világon ők legyenek a leges legboldogabb papagájok, amit úgy érzek, a mai világban nem nehéz kívánni....Könyörgöm mondjátok már meg nekem, hogy MIÉRT ilyen mocsok szemétládák az emberek? Mi késztetni őket ilyesmire? Mit lehet élvezni ebben? Karóba húzni egy papagájt poénból? Elengedni aztán majd lesz vele valami, szarni rá? Télen a -20 fokban kint tartani az erkélyen? Gyerekem született aztán takarodjon a házból? Egyetemre megyek, majd jó lesz neki anyámnál a garázs egyik sarkában aztán dögöljön meg? Ma abba ütköztem, hogy egy köcsög picsa halálra mikrózott egy teknősbékát.. Annyira szívből kívánom, hogy az ilyen démon szállta mocskos rohadékok anyja csinálta volna ezt velük 2 napos korukban, de én is szívesen ütném addig, míg felismerhetetlen nem lesz az arcberendezése az ilyennek... és teljesen lelkifurdalás nélkül mondom!!!
Titeket viszont imádlak, ritka kivételek vagytok, és IGEN IS legyetek büszkék a lelketekre mert sajnos egyre kevesebb és kevesebb vanl!! <3

Egy tolltépett jákó története

Egy névtelenséget kérő gazditól jött a levél:
2013-ban egyedül maradtam. 2014-ben lett számitópem, gondoltam, annyira jó lenne valakiről gondoskodni, szeretni. Valamilyen állat kellene. Mindig is voltak állataim, kertes házban nőttem fel, most is kutya, de már 12 éves lesz, már nem akar játszani, sétálni, csak pihenget. Gondoltam kiírom, hogy örökbe fogadnék egy tollast, nem baj ha sérült is. Egy kis hulit, vagy nimfát még meg tudtam volna venni, de így talán tudok segíteni egy megunt kis állaton. Helyem időm van, belevágtam. Napokon belül válaszolt valaki, hogy van egy madara, teljesen tolltépett, stresszes, mert elköltöztek, és megváltoztak a körülményei, és ezt a madár nehezen viselte. Elmentem megnézni, egy gyönyörű, patyolattiszta kalitban ült egy nagy szürke papagáj, melle, combja, nyaka, szárnyéle teljesen kopasz. Egy 14 éves jákó volt. Elmondták, hogy 8-9 éve nem tudták kiengedni, mert a lakásban cicák, kiskutyák vannak, az udvarra meg nem vihetik ki, mert a szomszéd szerint nagyon hangos. Közelebb mentem, de rögtön szóltak, ne nyúljak oda, mert igen vad és csíp. Még aznap elhoztam haza, de fogalmam sem volt róla, milyen papagáj, mit kell róla tudni, megnéztem a neten, hát mibe is vágtam a fejszémet, akkor jöttem csak rá. Teljes felszereléssel, egy szatyor vadonatúj játékkal adták oda. Másnap én naiv kinyitottam az ajtaját, hát van nagy hely menjen, és ki is jött, pár perc múlva már szó szerint lecsapódott a szekrénynek, beütötte a fejét, volt sírás ő is én is sírtam, visított, rikácsolt, alig tudtam egy törülközővel megfogni, csípett, rúgott, harapott, rikácsolt.​ Reggelre egy nagy halom toll volt a ketrec alján, tépte magát ha kellett, ha nem. Teljesen tehetetlen voltam, gondoltam nyár közepén vagyunk menjünk ki a levegőre, úgysem volt régen kint. Addig rendben is volt, amíg az a hülye ötletem támadt, hogy meg kellene fürdetni, annyira száll belőle a por, és a kis itatójában mártogatja a lábát. Fogtam egy langyos vizes spriclit és lelocsoltam. Hát azt az ordítást, csapkodást, vergődést! amit csinált. Abba kellett hagynom, mert féltem, hogy összetöri magát. Kérdeztem a gazdát, mondta nem szeret fürdeni, nem szokták locsolni. Hát azt látom. Mindegy gondoltam, másnap is megpróbáltam, dög meleg volt, ugyanaz a reakció. Igy ment 4 napon keresztül, mikor egyszer csak hagyta egy kicsit, még a szárnyát is széttárta, nem ordított csak egy kicsit. A mai napig utálja, de hagyja. Órákig üldögéltem mellette, dünnyögtem, énekelgettem, sőt még gitároztam is neki, pedig nem is tudok, de valahogy ez tetszett neki. 24 órából 12-őt gyakorlatilag vele töltöttem, állandó kontaktusban voltunk, mindig látott, vagy hallott. Ez így ment 2 éven keresztül, nem tudtam közelebb férkőzni hozzá, láttam utál, ha tehette már támadott is. Ez a két év nagyon sok sírással telt el, ő is én is nehezen viselte a helyzetet. Tépte magát, hol mindig, hol nem, de nem tudta abba hagyni. Beszélt is, ha nem voltam a közelében, bár én nem tanítottam neki semmit. És 2016 tavaszán történt valami. Az ajtaja nyitva, mint mindig 2 év óta, odamegyek nem rohan a sarokba, nem támad csak immel-ámmal. Amint bejövünk a levegőről hívás nélkül rohan az ajtóba és látom hajtja a fejét, simogatom remegő kézzel, mikor fog jól megcsípni, de hagyja még a szemét is behunyja. Én ott gubbasztok egy kissámlin a tálcája félig kihúzva,ő lejön!!! 2 év óta először, kicsit megrángatja a gatyám, milyen biztonságos, oldalazik és lépne rá, de még nem mer. A tolltépése 90 %-ra csökkent, gyönyörűen nő, pihésedik, a mozdulat még meg van, de rászólok, kopasz leszel, nem szabad, és nem is csinálja. Ha nem látja, hogy én figyelem tépné a combján a tollat, de nem teszi nem szabad fel i. Egyre jobban nyit felém, persze vannak rossz napok, nem bírja az erős hangokat, vagy kiabálást. Talán majd egyszer el tud aggodalom nélkül fogadni. Nem sürgetem minden menjen az ő tempójában,én itt leszek neki. Persze ez így leírva olyan egyszerűnek tűnik, de nem volt az. Semmi ismeret és tudás nélkül foglalkozni egy ilyen nemes és igen okos madárral, aki ki tudja mit élt át, nem egyszerű. Most már én is tudom. Lehet, ha vannak ismereteim, akkor nem is vágok bele. De semmit nem bántam meg, imádom így kopaszon is.
(a kép illusztráció, forrása: https://bestfriends.org/stories-blog...) 

Muki Története

​Köszönjük Editnek, hogy megosztotta a történetüket!
"Muki feketesapkás papagájomat 2009-ben vásároltam. Kézzel nevelt papagájt szerettem volna. Ekkor még azt hittem így egyszerűbb lesz a közös élet, tréningezem majd és igazi családtag lehet, hiszen remélhetőleg 30 évig fog velünk élni! A kalitka, amit a tenyésztő ajánlott neki, 68 cm magas, 40 cm mély, 54 cm széles, ez elég lesz számára napi röptetés mellett. Kérdésemre, hogy tarthatom-e egyedül a madarat, azt a választ kaptam, hogy igen, rendszeres foglalkozás mellett. Azonban elég hamar rájöttem, hogy ez a kalitka nagyon kicsi lesz, ezért vettem egy ún. nagykalitkát, ezzel azt gondoltam, boldoggá tettem a kis sapist.
Minden nap reggel és este egy-egy órát foglalkoztam vele, reptettem a szobában, tréningeztünk. Elég hamar megtanult hangot utánozni, nagyon szeretett minket. Azonban 2 és fél éves kora körül viselkedési problémák jelentkeztek.... Páromat többször nagyon agresszíven megtámadta és meg is csípte. Elkezdett sokat kiabálni, követelte, hogy foglalkozzunk vele! De a támadásai miatt már csak akkor tudtam kiengedni, ha párom elment itthonról, vagy egy másik helyiségben tartózkodott. Észrevettük, hogy a férfiakat megtámadja, a nőket nem. Még ekkor sem gondoltunk arra, hogy fajtársat vegyünk mellé, mert attól féltünk nem fogadja el és akkor két nagy kalitka nem fog elférni és a hangzavar is sokkal nagyobb lesz.
​Ma már tudom, hogy önző voltam. Nem a papagáj érdekeit tartottam szem előtt, sajnos elég magas árat fizettem ezért. 2015-ben hét éves korában Muki nagyon súlyosan megbetegedett. Ez az orvosi éves kontroll vizsgálat labor eredményéből derült ki számunkra. A rettegett Aspergillosis, ráadásul nem csak ez, hanem egy másik betegség, Stapphylococus aureus is diagnosztizálva lett kis kedvencünknél. Ekkor nagyon megijedtem, mivel tudtam, hogy ezeket a betegségeket a papagáj a nem megfelelő tartás miatt szenvedi el. A tüdő légúti gombás megbetegedése a kis kalitkás tartás egyik következménye, nem repül egész nap a madár, mert kicsi a kalitka és nincs megfelelő higiénia, sem jó kondíciója. A mageleségből (talán földimogyoróból) bekerült a szervezetébe a gomba és nem tudja legyőzni. Nagy szerencsémre csak az orrüregében volt még az aspergillus fumigatus (ami a leggyakoribb penészgomba).
A betegség diagnosztizálása után három héttel Muki állapota rosszabbodott, az orrürege el volt gennyel tömődve, nem evett, nem kapott rendesen levegőt. Nagyon lefogyott. Három hét antibiotikum kezelés és két hónap inhaláltatás után Muki végre meggyógyult. Ekkor minden követ megmozgattunk, hogy biztosítsunk számára külső röpdét védőházzal és egy fajtársat. Pimpi 3 hónapos tojó feketesapkás papagáj 2016 januárban érkezett hozzánk és nagy szerencsémre két hét alatt össze tudtam szoktatni a 7 éves hím Mukival. Az új nagyobb (90x110x180 cm-es) kalitkában helyeztem el Pimpit és a szoba másik sarkába tettem, majd fokozatosan egyre több időre és egyre közelebb tettem Muki kalitkájához. Pár nap elteltével a nappaliban egyszerre engedtem ki őket. 6-8 nap után megengedtem Mukinak, hogy belátogasson Pimpi kalitkájába 10-20 percre. A kalitkák ekkor már egész nap egymás mellett voltak. Két hét elteltével Muki beköltözött Pimpi nagyobb kalitkájába, de egy hétig nem akart ott aludni, vissza kellett tennem éjszakára a saját kalitkájába, mert kiabált. Három hét múlva már egész nap és éjjel együtt voltak.
A kis tojó részben kézzel nevelt, így teljesen papagájként viselkedik, döbbenetes volt megállapítani, hogy amennyivel fiatalabb, annyival bátrabb, mint Muki, aki lakáshoz és mosogatóban való fürdéshez, ember vállán történő dörgölőzéshez volt szokva. Ezzel szemben Pimpi az itatótálból is meg tud fürdeni, repked a lakásban és sokkal jobb kondícióban van. Elkezdtem őket az udvarhoz szoktatni, ehhez Aviator harness-t használtam, illetve gyakran engedtem őket a terasz ajtón keresztül szúnyogháló mögül, felügyeletem alatt nézelődni. Néhány hónap múlva kiköltöztek a röpdébe, ahol Pimpi azonnal repkedett az ülőrudak között, Muki pedig a hirtelen oly nagyra nőtt távolságot a kalitka rácsán keresztül győzte le - két hétig szinte egyáltalán nem repült a külső röpdében, vagy csak nagyon keveset!
Amit ebből a történetből megtanultam:
• A papagájok nem kalitkamadarak
• Repülésre van szükségük, fontos a jó kondíció
• A magkeveréken, pelleteken, zöldségeken, gyümölcsökön alapuló, fajnak megfelelő, változatos és kiegyensúlyozott takarmányozás nagyon fontos, és ügyelni kell a vitamin és ásványi anyag pótlásra is
• Fajtársat igényelnek, nem kötődhetnek az emberhez egészségtelen módon, párban tartva minimalizálhatók, vagy akár elkerülhetők a többnyire az ivarérettség elérésekor megjelenő viselkedésproblémák
• El kell távolodni Tőlük, ne legyen az emberrel túl szoros a kötődés, hanem a fajtárs legyen a legfontosabb számára!
Muki és Pimpi ma egészséges, boldog papagájok! Köszönöm a figyelmet, remélem az én példám minél több papagájtartót motivál majd a madaraik egészsége és boldogsága érdekében!"  

Kenya a fokföldi papagáj

Ezt azt írást azért osztjuk hogy más csoport tagok is olvashassák tanulhassanak belőle. Köszönjük szépen Csillának hogy megoszthattuk a történetét a nagy nyilvánosság elött is.
Elmesélem az utóbbi elég szerencsétlen "élményemet" az egyik fokföldimmel a neve Kenya. Ezt a madarat felnőttként, szülő álltal neveltként vettem. (ez azért fontos mert szerintem ez is közre játszott az erősebb idegzetének hogy nem kezdte tépni a tollat). Azt tudattak velem hogy jó pár lábujjról hiányzik a végtag mert a szülők lecsipkedtek, de sajnos átlettem vágva ott hogy a madárnak az egyik lába rövidebb volt a másiknál amit persze mar nem közöltek velem. Amint kiderült, a lába beakadt valahova, a combot kirántotta a medencéjéből amikor kiakart szabadulni és úgy is forrt össze. Mikor felhívtam az illetőt..tette az értetlent hogy "miiii tényleg, rövidebb a lába..észre sem vettem" ..na mindegy hagyjuk rég volt. Állatorvos látta, mondták hogy nem vállalják a műtést,, el lesz így is mint ahogy mar évek óta el van vele. Oksa. Kapott polcokat a kaliba, probáltam hogy a láb

át kimélhesse de lathatoan vigan el volt, hintazott, maszkalt. Sajnos aztan megint megtortent a baj. Mivel nalam a legtobb madar nincs kalitkazva hanem szabadon repkednek aminek a hatranya hogy neha lesznek balesetek, 7 evvel kesobb megtortent a baj. A goffinom elkapta a labat es jol belecsipett. Altalaban meg es sem lett volna hatalmas problema, hiszen a madarak gyorsan gyogyulnak kisebb traumakbol de ez olyan csipes volt ami nem gyogyult. Tobbszor vittem madar allat orvoshoz, mindig mashoz hatha valami jobbat tudnak mondani de a szokasos antibiotikumon es fajdalom csillapitokon kivul nem tudtak jobbat nyujtani. A harmadik heten mar szintetikus morfin fajdalom csillapitot is kapott mert ha mar ugy nezett ki hogy gyogyul es leszedtem rola a gallert akkor mar tepte is a labat, tehat rettenetesen fajhatott neki. 4.5 honapomba kerult hogy felepuljon ugy hogy mindent probaltam csinalni hogy jobb legyen. Ez a kis szerencsetlen hogy miket ki nem birt, milyen turelemmel, anelkul hogy a tollait elkezde volna szaggatni..vagy hogy feladta volna, hihetetlen. Ket naponkent csereltem a kotest, gallert kellett hordania, emiatt csak a kali aljan tudott kuksolni es a gallernak is nagynak kellett lenni hogy ne tudja szaggatni a kotest. Aztan lekerult rola a kotes, galler, par napig elvolt hogy aztan megint ugy talaljam hogy veresre ragta a labat. Tettem ot akvariumba hogy ne probaljon a racsokon maszkalni ezzel is irritalni a labat, zoknit tettem a nyakba is neha mert a muanyag galler mar dorzsolte a nyakat, nap kozben vittem magammal mindenhova hogy a laba csupasz lehessen hogy levego erje, de ne ragja, leg dragabb kenocsoket rendeltem neki, csinaltam magam is minden fele herbalia kenocsot a labara, mindig szemmel tartottam..szoval 4.5 honap, napi 18 ora monitoralasnak volt kiteve, 1 honapos, napi 2x gyogyszerezesnek de vegre meglett az eredmenye. Most mar nem csipi a labat, ugy ahogy begyógyult, de meg mindig nagyon erzekeny neki. Csak is alázatos tisztelettel tudom csodálni ennek a kis lénynek a turo kepesseget..es hogy nem eppen szelidsege ellenere hagyta hogy kezeljem hogy fogdossam hogy gyogyszerezzem, hogy cipeljem. Egyszer nem csipett belem ..pedig a baleset elott jo parszor belevagott a kezembe etetésnél. O is akarta hogy gyogyuljon es ezzel is segitett nekem hogy segithessem. 

Kiki a jákó papagáj

.Olvasónk története:
​ "Kikit egy hirdetésben láttam meg, olcsóbban adták, mint egy jákó reális ára. Elmentem megnézni, de abszolút nem voltam felkészülve arra a látványra, ami fogadott. Sosem gondoltam volna, hogy az emberek így tudnak bánni egy érző lénnyel! Kiki egy pincében lakott, a lépcső alján, úgy, hogy fény csak az ajtó ablakán keresztül jött át neki és a kalitkáját egy vastag perzsaszőnyeg borította, amibe hatalmas lyukak voltak rágva. Egy külföldi családé volt. A papa mesélte, hogy a lánya férjének a madara volt. Mivel ő elhagyta a lányukat és a madarat, a lánya utálja a madarat és rá sem tud nézni, a hangját sem viseli el, ezért van letakarva a perzsaszőnyeggel, hogy a hangját se hallja. Már évek óta tartják így, a papa szokott lemenni, etetni. Nem akart túladni rajta, mert ő szereti, de sajnálta is a madarat és ezért is hirdette meg. Mondom neki: Okés, viszem! Kiki nagyon szép, 11 éves jákó volt és csodák csodájára, ép tollú. Azt mondta az eladó, vigyem kalitkástól, a lábát le lehet szedni a kalitkának, úgy befér a kocsiba. El is kezdte szétszedni, de a kalitka lába nem mozdult. Jó párszor belerúgott a kalitkába, mire szegény Kiki többször is a rácsnak csapódott.
​​ Mondom, nem kell a kalitka, viszem a madarat anélkül. Kiki kapott egy jó nagy, tágas kalitkát, a többi jákó kalitkája mellett és ott elvolt. Rettenetesen félt, hónapokig csak kuksolt a kalitban, nem mert kijönni. Én nem szoktam ráerőltetni a madarakra semmit. Ahogy ők érzik. Mikor kész vannak rá, akkor lépnek. Sokat ültem a közelében, énekeltem neki, beszélgettem vele és a kalit ajtaját mindig nyitva hagytam. Kiki látta a többi madarat rajcsúrozni a szobában, de nem mert soha kijönni. Már nem is emlékszem, talán egy-két év után egyszer csak látom, hogy a kalit ajtaján ül, kint van a kalitból. De nagy volt az öröm! Sajnos, ahogy meglátott, már rohant is be a kalitba. Ez többször is előfordult. Az egyik alkalommal, mikor az ajtón ült, egy másik papagájom megijesztette és Kiki a földön találta magát. Rémülten kerengett maga körül hogy most hova menjen, mit csináljon, majd mivel repülni sajnos nem tud, gyorsan berohant a folyosó végében lévő sarokba. Ott kuporgott, én meg hagytam, hogy szokja, máshol is a helyet és hogy feltalálja magát. Kiki idegességében elkezdte rágni, szétfeszegetni a falon lévő faborítást, amit később úgy néztem, hogy már élvezi is. Na, mondom, nem állítom meg, örülök, hogy élvezi a kint létet, majd kicserélem a léceket. Egy idő után visszavittem a kalitba, s mi történt? Akkor is és ezután is Kiki lemászott a kalit ajtaján,eltotyogott a folyosó végébe, hogy a dekorálási képességét továbbfejlessze. Ezen már csak nevettem!.Gondoltam, ha ez kell neki, hogy jól érezze magát, csinálja! Ezzel is boldogabb és bátrabb lett. Kiki most már 23 éves, nálam van 12 éve. Egy tünemény jákó! Állandóan mászkál a szobában, rág szét mindent amit talál és soha nincs a kalitjában. Imádom!!!!!!! Csilla" 

Hedvig Története 1

1/2/2017

Az én történetem tele van buktatókkal.
Fiatalkoromban nem kerültem közeli kapcsolatba madarakkal, de mindig imádtam az állatokat, macskáink, kutyáink voltak, mióta a magam ura vagyok. A legkisebb lányunk szeretett volna egy kis hullámos papit, vettünk is neki kettőt ezelőtt 15 évvel. Egy nagy száraz fát bebetonoztunk egy vödörbe és a kicsik egész nap kint üldögéltek az ágakon és boldogok voltak szabadon a szobájában. Hogy nekem is legyen, kettő kis zebrapintyet kaptam a páromtól. Csinált nekik egy nagy ketrecet, de meggondolatlanul fészket tettem be hozzájuk. Pillanatok alatt 25 madárka lett, kénytelen voltam a csapatot eladni, pedig minden kicsi miatt a szívem szakadt meg. Nem sokkal utána a barátnőmtől hozzám került 2 nimfa. Agyon kínozott , rémült madarak voltak. A gyerekeik kényére kedvére kiszolgáltatva, maximum addig törődtek velük, míg a kerek ketrec mellett elmenve rá-rácsaptak a rácsra, hogy ne üvöltsenek, és hogy jól megijedjenek. Egész nap sötétben kuksoltak és enni-inni is csak hébe-hóba kaptak. Hihetetlen állapotban kerültek hozzánk. Először nagyobb ketrecük lett, fürdő, jó kaja és nyugalom .
​ Nem szelídültek meg soha. Egy nap tojást találtam a földön náluk, a tojócska ott üldögélt rajta. Nagyon haragudott, mikor elvettem és sírt, majd másnap újabb tojást tojt szegény. Ezt látván kívülről ráakasztottam egy odút a ketrecükre. Kikeltek a babák, csodaszépek lettek, de még ki se repültek jóformán, azonnal újabb tojásokat találtam az odúban. A következő nemzedék is felnevelődött. Újabb tojás...kezdtem megijedni. Hiába vettem el az odút, a "gyártás" nem állt le. Ha nem tudtak költeni , egész nap vijjogtak és keresték a helyüket,vagy a földön kuporogtak a tojásokon. Az egyszerűbb volt, hagytam költeni őket , de csak 1 tojáskát Aztán, amikor a kis papi feje és a szárnya is kopasz lett,, akkor elvettem a kicsit és etetgetni kezdtem. Ő lett az első kezes madaram, Misu. Akkor kapott el végleg a gépszíj, addig igazából csak nézegettem őket, hogy hogyan élnek és próbáltam egyre jobb körülményeket kialakítani nekik, de ez a kis Misu elrabolta a lelkemet. Egész nap rajtam ült önszántából , mert addigra minden madár szabadon röpködött az ebédlőben,az ablakon kimehettek egy nagy röpdébe a teraszra, a hullámosok (a lányomé is) , a pintyek és a nimfák együtt szabadon. Úgy látszott idillikus ez a megoldás. Mindenki elment aludni a saját ketrecébe és senki nem bántott senkit. Közben megismertem dr. Horváth Katalint, aki állatorvos és van egy szép kisállat kereskedése nem messze tőlünk. Vittem hozzá kis nimfákat. Nagyon kért, hogy hozzak neki folyamatosan, mert ritka szép madaraim vannak és ő megválogatja, hogy kinek ad el papagájt. Mikor megtudta, hogy hullámosom is van , de csak tojók, mondta, hogy átvenné őket is, ha szaporodnának. Ezért vettünk egy hímet is. Egy nap arra ébredtem, hogy 43 madaram volt. Elképzelhetitek, hogy milyen csodálatos együtt élni velük, ott röpködtek és játszottak körülöttünk, mintha egy nagy madárházban élnék, tele csicsergéssel és játékokkal. Persze áldatlan állapot volt ez, de akkor még nem tudtam, hogy mi következik...
60 éves szülinapomra kaptam két sárga kecskepapagájt a gyerekektől. 2 hét múlva költeni kezdtek és 7 fiókát neveltek fel azonnal. Őket akkor gyorsan visszavittem a tenyésztőhöz. Meg voltam ijedve igazán. Misukámnak viszont kellett egy csinos kislány, egy szép fehér nimfa lett a párja. Éltünk boldogan de egy napon, mikor már költöttek, eltűnt Misu. Iszonyatos dolog történt , beleesett fejjel lefelé egy szűk porcelán vázába, ahol üldögélni szokott. Kerestük mindenhol, de nem találtuk. Nem hallottuk, hogy hol lehet, csendben kínlódott 6 órát. Mire megtaláltuk, haldoklott. Elrohantunk vele orvoshoz, de nem tudott vele semmit kezdeni...2 nap múlva ment el , a vállamon ült törött nyakkal én meg bőgtem és tartottam a fejecskéjét, míg élt. A párjától elvettem a tojásokat, csak kettőt hagytam, hátha fel tudja őket nevelni. Ki is keltek, növögettek, de a tojó boldogtalan volt és a fiókák ellen fordult bánatában.Véresre tépte a szárnyukat, fejüket. El kellett vennem és kézzel etetgettem, gyógyítgattam őket. Közben az egyetlen hím nimfának addig kellette magát az özvegy, hogy az kötélnek állt és már 2 tojó volt, akik ontották a tojást. Nem lehetett ezt már tovább folytatni, különösen azért nem, mert egy nap a kis hullámos tojó véresen jött elő a nimfa odúból, megölte a nimfa fiókákat. Akkor beláttam, hogy nagyon ostoba voltam, mikor összekényszerítettem a más fajokat és elajándékoztam a költő párokat, nimfákat, hullámosokat . A két kézzel nevelt nimfám maradt csak, meg . Ők ketten fantasztikus kedves madárkák voltak. Miután szabadon közlekedtek , egy nap lent mászkáltak a földön az ebédlőben, ahonnan egyenesen a teraszra lehet kimenni. Az öreg kiskutyánk ott volt velük és elindult kifelé a kis kutyaajtón, majd befeküdt a résbe. Az egyik nimfa kisétált mellette és elszállt. Nagyon megsirattam . A másik, akinek sérült volt a szárnya és nem tudott repülni, ő maradt meg nekem. A fejünk fölött az ebédlőben voltak mindenféle járdák, hogy ki tudjon menni a röpdébe, meg, hosszú létrák, ahol közlekedni tudott. Nyugodt voltam, amikor egyik nap kimentem a rácsos ajtón a teraszra és abban a pillanatban egy kis test landolt a vállamon. Ő volt az.. Megijedtem nem számítottam rá, hogy tud repülni,és ahogy vissza akartam menni beleütköztem az ajtófélfába és a madár beszorult a hátam mögött, majd kitört és felemelkedett és repült! Felrepült egy fára és keservesen hívogatott bennünket. 3 napig rohangáltunk egyik utcából a másikba, hallottuk, hogy hol víjjog, de nem volt nyugta, annyi szarka van a környéken, nem tudott visszajönni, tájékozódni se és végül eltűnt ....Üres lett a ház. kibírhatatlan volt a tudat, hogy én vagyok a hibás mindenben. Megfogadtam, hogy soha többet nem lesz madaram, mert nem érdemlem meg. 4 évig bírtam.
Krikiékről, a kék homlokú amazonokról már sok mindent leírtam a sérült és megunt papagájok csoportjában. Ők majdnem 3 évig laktak velünk, de kénytelen voltam megválni tőlük. Szégyellem , hogy milyen ostoba és felelőtlen voltam, legyen tanulság mindenki számára, hogy így nem szabad tenni ahogy én tettem, Az internet és a csoportok, ahova bejöhettem nagyon nagy segítségemre voltak, a tagok elbeszélései, a tanácsok és még a kioktatás is nagyon hasznomra vált, és főleg a madárkáknak, akik nálam vannak. (2 kis pyrrhura és 2 mentett nimfa ) Bár fiatalabb lennék, az életemet tenném föl a madármentésre. Sok rosszat követtem el ezek ellen a csodálatos lények ellen csupa jóindulatból. Van mit vezekelnem és jóvá tennem az érdekükben !
​Az én történetem tele van buktatókkal. Fiatalkoromban nem kerültem közeli kapcsolatba madarakkal, de mindig imádtam az állatokat, macskáink, kutyáink voltak, mióta a magam ura vagyok. A legkisebb lányunk szeretett volna egy kis hullámos papit, vettünk is neki kettőt ezelőtt 15 évvel. Egy nagy száraz fát bebetonoztunk egy vödörbe és a kicsik egész nap kint üldögéltek az ágakon és boldogok voltak szabadon a szobájában. Hogy nekem is legyen, kettő kis zebrapintyet kaptam a páromtól. Csinált nekik egy nagy ketrecet, de meggondolatlanul fészket tettem be hozzájuk. Pillanatok alatt 25 madárka lett, kénytelen voltam a csapatot eladni, pedig minden kicsi miatt a szívem szakadt meg. Nem sokkal utána a barátnőmtől hozzám került 2 nimfa. Agyon kínozott , rémült madarak voltak. A gyerekeik kényére kedvére kiszolgáltatva, maximum addig törődtek velük, míg a kerek ketrec mellett elmenve rá-rácsaptak a rácsra, hogy ne üvöltsenek, és hogy jól megijedjenek. Egész nap sötétben kuksoltak és enni-inni is csak hébe-hóba kaptak. Hihetetlen állapotban kerültek hozzánk. Először nagyobb ketrecük lett, fürdő, jó kaja és nyugalom . Nem szelídültek meg soha. Egy nap tojást találtam a földön náluk, a tojócska ott üldögélt rajta. Nagyon haragudott, mikor elvettem és sírt, majd másnap újabb tojást tojt szegény. Ezt látván kívülről ráakasztottam egy odút a ketrecükre. Kikeltek a babák, csodaszépek lettek, de még ki se repültek jóformán, azonnal újabb tojásokat találtam az odúban. A következő nemzedék is felnevelődött. Újabb tojás...kezdtem megijedni. Hiába vettem el az odút, a "gyártás" nem állt le. Ha nem tudtak költeni , egész nap vijjogtak és keresték a helyüket,vagy a földön kuporogtak a tojásokon. Az egyszerűbb volt, hagytam költeni őket , de csak 1 tojáskát Aztán, amikor a kis papi feje és a szárnya is kopasz lett,, akkor elvettem a kicsit és etetgetni kezdtem. Ő lett az első kezes madaram, Misu. Akkor kapott el végleg a gépszíj, addig igazából csak nézegettem őket, hogy hogyan élnek és próbáltam egyre jobb körülményeket kialakítani nekik, de ez a kis Misu elrabolta a lelkemet. Egész nap rajtam ült önszántából , mert addigra minden madár szabadon röpködött az ebédlőben,az ablakon kimehettek egy nagy röpdébe a teraszra, a hullámosok (a lányomé is) , a pintyek és a nimfák együtt szabadon. Úgy látszott idillikus ez a megoldás. Mindenki elment aludni a saját ketrecébe és senki nem bántott senkit. Közben megismertem dr. Horváth Katalint, aki állatorvos és van egy szép kisállat kereskedése nem messze tőlünk. Vittem hozzá kis nimfákat. Nagyon kért, hogy hozzak neki folyamatosan, mert ritka szép madaraim vannak és ő megválogatja, hogy kinek ad el papagájt. Mikor megtudta, hogy hullámosom is van , de csak tojók, mondta, hogy átvenné őket is, ha szaporodnának. Ezért vettünk egy hímet is. Egy nap arra ébredtem, hogy 43 madaram volt. Elképzelhetitek, hogy milyen csodálatos együtt élni velük, ott röpködtek és játszottak körülöttünk, mintha egy nagy madárházban élnék, tele csicsergéssel és játékokkal. Persze áldatlan állapot volt ez, de akkor még nem tudtam, hogy mi következik... 60 éves szülinapomra kaptam két sárga kecskepapagájt a gyerekektől. 2 hét múlva költeni kezdtek és 7 fiókát neveltek fel azonnal. Őket akkor gyorsan visszavittem a tenyésztőhöz. Meg voltam ijedve igazán. Misukámnak viszont kellett egy csinos kislány, egy szép fehér nimfa lett a párja. Éltünk boldogan de egy napon, mikor már költöttek, eltűnt Misu. Iszonyatos dolog történt , beleesett fejjel lefelé egy szűk porcelán vázába, ahol üldögélni szokott. Kerestük mindenhol, de nem találtuk. Nem hallottuk, hogy hol lehet, csendben kínlódott 6 órát. Mire megtaláltuk, haldoklott. Elrohantunk vele orvoshoz, de nem tudott vele semmit kezdeni...2 nap múlva ment el , a vállamon ült törött nyakkal én meg bőgtem és tartottam a fejecskéjét, míg élt. A párjától elvettem a tojásokat, csak kettőt hagytam, hátha fel tudja őket nevelni. Ki is keltek, növögettek, de a tojó boldogtalan volt és a fiókák ellen fordult bánatában.Véresre tépte a szárnyukat, fejüket. El kellett vennem és kézzel etetgettem, gyógyítgattam őket. Közben az egyetlen hím nimfának addig kellette magát az özvegy, hogy az kötélnek állt és már 2 tojó volt, akik ontották a tojást. Nem lehetett ezt már tovább folytatni, különösen azért nem, mert egy nap a kis hullámos tojó véresen jött elő a nimfa odúból, megölte a nimfa fiókákat. Akkor beláttam, hogy nagyon ostoba voltam, mikor összekényszerítettem a más fajokat és elajándékoztam a költő párokat, nimfákat, hullámosokat . A két kézzel nevelt nimfám maradt csak, meg . Ők ketten fantasztikus kedves madárkák voltak. Miután szabadon közlekedtek , egy nap lent mászkáltak a földön az ebédlőben, ahonnan egyenesen a teraszra lehet kimenni. Az öreg kiskutyánk ott volt velük és elindult kifelé a kis kutyaajtón, majd befeküdt a résbe. Az egyik nimfa kisétált mellette és elszállt. Nagyon megsirattam . A másik, akinek sérült volt a szárnya és nem tudott repülni, ő maradt meg nekem. A fejünk fölött az ebédlőben voltak mindenféle járdák, hogy ki tudjon menni a röpdébe, meg, hosszú létrák, ahol közlekedni tudott. Nyugodt voltam, amikor egyik nap kimentem a rácsos ajtón a teraszra és abban a pillanatban egy kis test landolt a vállamon. Ő volt az.. Megijedtem nem számítottam rá, hogy tud repülni,és ahogy vissza akartam menni beleütköztem az ajtófélfába és a madár beszorult a hátam mögött, majd kitört és felemelkedett és repült! Felrepült egy fára és keservesen hívogatott bennünket. 3 napig rohangáltunk egyik utcából a másikba, hallottuk, hogy hol víjjog, de nem volt nyugta, annyi szarka van a környéken, nem tudott visszajönni, tájékozódni se és végül eltűnt ....Üres lett a ház. kibírhatatlan volt a tudat, hogy én vagyok a hibás mindenben. Megfogadtam, hogy soha többet nem lesz madaram, mert nem érdemlem meg. 4 évig bírtam. Krikiékről, a kék homlokú amazonokról már sok mindent leírtam a sérült és megunt papagájok csoportjában. Ők majdnem 3 évig laktak velünk, de kénytelen voltam megválni tőlük. Szégyellem , hogy milyen ostoba és felelőtlen voltam, legyen tanulság mindenki számára, hogy így nem szabad tenni ahogy én tettem, Az internet és a csoportok, ahova bejöhettem nagyon nagy segítségemre voltak, a tagok elbeszélései, a tanácsok és még a kioktatás is nagyon hasznomra vált, és főleg a madárkáknak, akik nálam vannak. (2 kis pyrrhura és 2 mentett nimfa ) Bár fiatalabb lennék, az életemet tenném föl a madármentésre. Sok rosszat követtem el ezek ellen a csodálatos lények ellen csupa jóindulatból. Van mit vezekelnem és jóvá tennem az érdekükben !

Hedvig Története 2

A mi második történetünk is érdekes lehet, okulásul írom le az elmúlt 2 és fél évünket, amit két csodálatos amazonnal töltöttünk. 4 évvel a kedvenc nimfám elvesztése után úgy gondoltuk, hogy mégis vállalunk új madárkát! Idős vagyok (65 éves), a gyerekeim kirepültek, az unokáim is iskolások, úgy éreztem, nincs miért élnem, ha nem gondoskodhatok valakiről. Azt is eldöntöttem, hogy semmiképpen nem szeretnék baba és kézzel nevelt papagájt, mert nem akarom ezzel a gondatlan szaporítók malmára hajtani a vizet, ezért felnőtt madarat hoznék haza, aki valami miatt nem kell a gazdájának, majd én szeretgetem és jó életet biztosítok neki. Persze párja is lesz és ővé lesz a fele királyságom és a lakásunk. Évek óta nézegettem a Youtube-on a madarak produkcióit és egyre inkább az amazon nyűgözött le, azzal, hogy dalolt , beszélt és láthatóan boldogan együtt működött a gazdájával. Olvasgattam arról is, hogy hogyan kell elhelyezni, ellátni, de arról nem találtam semmilyen infót, hogy amikor ilyen vadállatot akarok tartani, tudnom kell egy csomó problémáról, ami elő szokott fordulni. 2014 szeptemberében találtam egy hírdetést, 1 éves kék homlokú amazon eladó. Gondoltam, megnézzük őt, mert még soha nem láttam közelről. Fél óra múlva a miénk volt Kriki. CITES papírral, egy kis kalitkával együtt, ahonnan két hete nem tudták a gazdái kiengedni, mert építkeztek és nem is tudtak neki tovább helyet biztosítani, be volt téve egy sötét kis helységbe és csak "ránk várt". Már az autóban rákezdett, énekelt, beszélt, produkálta magát és láthatóan boldog volt, kommunikált. Óriási nagy madár, akkora, mint egy csirke...úristen félelmetes. A macskánk félt tőle! Ő lett a mi pipikénk. Gyártottunk neki először egy 80 x 60-as kalitkát, amibe öntudatosan átöltözött és már második nap kijöhetett a helyéről.Intelligens madár, rögtön kiválasztotta magának a 26 éves lányomat (ő lett a szerelme) és velünk egyre tartózkodóbban viselkedett. Én voltam vele otthon egész nap, enni visszajárt a helyére és elfogadta tőlem, ha kínáltam neki valamit, de elhúzódott, ha közeledtem. Nem is erőltettem, féltem tőle. A lányom minden este rohant haza, csókolgatták egymást belefeküdt az ölébe, Mozartot énekelt neki és minden rendben volt. 2 hét múlva történt az első baj, mikor 2 napra vidékre kellett mennie a gyereknek. Mikor hazajött és rohant a madárhoz, az szokás szerint hozzábújt, de egyszercsak durván belecsípett a lányom arcába. Gina megdöbbent.A lányomnak olyan az életvitele, hogy minden héten 3 napig nincs itthon és ha igen, akkor is dolgozik egész nap. Ő úgy érezte, hogy ezzel a rosszallását fejezi ki Kriki, mert nem jött hozzá minden nap, de ez megoldhatatlan probléma. Azt mondta: --- "olyan ez a madár, mint egy mániákus megszállott pasas aki üldöz a szerelmével, és állandóan nyomul rád 0-24-ben, pedig már rettegsz és menekülsz előle" , mert öntörvényű lény, aki őt terrorizálja. Gina nem tudja vállalni a minden napos foglalkozást, ezen túl nem fog bejönni a szobába, ahol Kriki van, hogy ne szokjon hozzá. Be is tartotta, amit mondott. Újabb nagyobb kényelmes kalitkát vettünk a tollasnak, de minden nap kint volt, ha otthon voltunk. Innentől kezdve elszabadult a pokol. Kriki a szobában jött-ment, repkedett egész nap és, ha felálltam, azonnal nekem támadott, rendszerint hátulról, amikor a ketrece mellett kellett elmennem. Lecsapott a fejemre és csípett, vagy csak a karmaival tépett. Törölközővel a fejemen tudtam csak közlekedni, a párom szintén sapkában ült a szobában . Így ment ez hónapokig, hol én véreztem, hol a férjem, de kitartottunk. Gyártottuk a játékokat, hogy el bírjuk foglalni Krikit és közben a facebook-on beléptem a papagájos, majd az amazonos csoportba, ahol megtudtam, hogy mekkora hibát követtem el, mikor megszereztem ezt a madarat. A legtöbben eljutottak odáig, hogy külső röpde és fajtárs kell nekik, mert a nagy papagájok olyan vadállatok, mint a tigris,vagy oroszlán, nem uralkodhat az ember fölöttük, mert nincsenek megszelidítve, nem valók emberközelbe és a kézzel neveltek identitászavarosak. Egyszerűnek tűnik ezt leírni, de mi nem száraz tényeket vettünk tudomásul,hanem érzelmi alapon közeledtünk hozzá, mint egy kisgyerekhez a nagyszülők. Kezdtem azt érezni, hogy olyan szerencsétlen kis élőlényt kényszerítettünk magunk mellé, aki nem szeret bennünket, aki nem érti, hogy az első gazdija, aki az "anyukája" volt, miért dobta el magától. Mi hiába próbáltunk mindent, hogy megkedveljen bennünket. Másfél év telt el így.Tanulgatott mindenfélét beszélni, énekelni, de főleg azokat ismételte, amiket az első gazditól tanult.Kicsit kevésbbé volt velünk agresszív, sőt a párom vállán egyre többször üldögélt és nem mindig csípett meg engem se, de láthatóan egyedül volt. Ezek a madarak jó körülmények közt elélnek 50-60 évig is, újabb dilemma, hogy mivel mindenki rettegett a családban tőle, mi lesz vele, ha én nem leszek??? Pár kell neki, hogy legyen társa. Ha őrá tud fixálni, akkor könnyebben túléli azt, hogy esetleg majd később más lesz a gazdája. Többen tanácsolták, hogy jobb lenne, ha valami jó helyet keresnék neki, ahol fajtársaival, nagy külső volierben élhetne boldogan. Ezt is fontolóra vettük, majdnem össze is jött a dolog, de az utolsó pillanatban nem kellett Kriki mégsem az illetőnek. Úgy éreztem, ez sorsszerű, nem akartam úgysem komolyan odaadni senkinek ezt a kis méregzsákot. Keresgéltünk hasonló korú 2 év körüli párt, de hónapokig nem találtunk. Végül egy 5 hónapos kis tojót vettünk hozzá, Bellát. Ez is hiba volt. Egy hasonló ketrecben mellé tettünk, és pár nap múlva kinyitottuk az átjárót köztük. Vér nem folyt, de Kriki vele se volt könyörületes és türelmes, szegény kis nő élete vesszőfutás lett, ha nem aludtak, menekült, Kriki meg mindenhol a nyomában . Gyorsan építettünk egy 2 m x 3 méteres szobai röpdét a galérián, hogy legyen helyük, de napi szinten még ki is engedtem őket, olyankor viszonylag nyugalom volt. Bella rögtön a párom vállán talált menedéket, Kriki meg egyre bőszebb lett, végül háborút üzent a férjemnek,aki az ő kis barátnőjét láthatóan el akarta szeretni. Egyre többször támadta meg őt és az arcába csípett, komoly sérüléseket okozva. Újból sapkában, fülvédőben ülhetett szegény ember itthon a szobában, ha nem akart újabb sebeket kapni. Én meg, mert láttam, hogy nem elég a tér a két madárnak a röpdében, napi szinten még ki is engedtem őket a szobában repülni. Ha mi a látóterükben voltunk, akkor verekedtek. Ha kimentünk a szobából, akkor béke volt viszonylag. Állandó vita, egyre több veszekedés volt köztünk is emiatt. Közben valahogy velem megbékélt Kriki, együtt ettük a reggeli almánkat a röpdében és nem csípett már meg, nem repült a fejemre. Ott üldögéltem velük a helyükön órákat, de azért nem jött a közelembe, csak míg az almát rágcsálta. Néha a vállamra is ült.Bella, aki közben növögetett, okosodott és tanulta Krikitől az agressziót, kezdett pimaszkodni Egyre tehetetlenebbnek éreztem magam. Kinti nagy röpde kell....Kezdtük árulni a házrészünket, hogy elköltözzünk vidékre, ahol tudunk nagy röpdét építeni nekik melegedővel. Ott boldogan élhetünk majd. Nem jött vevő sajnos hónapokig. Rendeltünk újabb rácsokat és be akartuk építeni a maradék helyünket az udvaron, hogy el tudjuk különíteni őket.Meg is érkeztek a rácsok, tízszer átterveztük, hogy jó legyen mindenkinek, de egyrészt 3 méter hosszúnál nagyobb helyet nem tudtunk volna kialakítani, az meg láthatóan nem volt elég nekik, mert egész nap verekedtek. Egyre többször köhögőrohamok jöttek rám, mert fölöttünk volt a röpde a galérián, az összes toll és por lehullott a fejünkre. Mivel betegek a lábaim, alig tudtam felmenni napi sokszor, takarítani őket és ellátni.Próbáltam kitúrni a páromat a szobájából, hogy azt csináljuk meg a madaraknak, de azt nem tudtam elérni. Semmiképpen nem volt hajlandó már több "hülyeségemet" kiszolgálni, ráadásul csupa seb volt a feje, Kriki állandó támadásai miatt.Egyik délután, amikor szemből támadta meg újra, Gáborom odavágott a madárnak, aki ugyan meghátrált, de az egész horror volt. Üvöltött a madár és az emberem is, hogy ELÉG, ITT A VÉGE!!!! AZONNAL ADD EL A MADARAKAT!!! Első kétségbeesésemben fogtam, leültem a komputerhez és feltettem a jófogásra egy hírdetést. 3 perc múlva megcsörrent a telefon. Egy nap múlva jött egy család és elvitték ŐKEt. Igérték, hogy jó helyük lesz, külső nagy röpde, nagyon fognak rájuk vigyázni, szeretik őket, nyugtattak, mert bőgtem, Majd belehaltam, mikor betették őket az autóba. KRiki szemét láttam, vádlóan nézett rám. Azóta is látom mindig...soha nem fogom elfelejteni azt a pillantást... Kaptunk képeket róluk, tényleg egész túrhető röpdében vannak, de nem ez az egy röpde van, hanem egy sor és láthatóan sok odu...Hm... Többször érdeklődtem, hogy hogy vannak, egyszer még beszéltem is az új tulajdonosnővel, ott állt Kriki röpdéjénél, hallottam a hangját, énekelt. Igért a nő újabb fotókat, de azóta nem küldött, nem veszi föl a telefont...nincs hónapok óta hírem róluk. Nemrég hozzám került 2 kis nimfa és most van 2 pyrrhura-gyerek is . Megkaptam a férjem szobáját, telefestettem dzsungellel és 4 pici madarat "módosítgatom", mert nekik talán elég ez a hely, boldog életük lehet itt. Elférnek, és én ott üldögélek velük...de mi lehet a két csodálatos amazonnal!!!???!!! Megszakad a szívem...És hány ilyen madár él, kézről kézre adva és milyen körülmények közt, nem tudom.És én is egy vagyok azok közül, akik feladták... Egy szó mint száz, tárgyilagosan nézve (néha képes vagyok rá) ezek a madarak csodálatosak és méltóságteljesek. De nagyon fontos észben tartani azt, hogy vadállatok... keményen. Nagyon erős dominancia, vadság, hierarchia és életösztön jellemzi és vezérli őket. Ezeket a dolgokat nem lehet sem elnyomni (és nem is szabad!!!) sem pedig felülírni. Ha megtehetném, hogy visszaforgassam az idő kerekét és változtathasak a múlton, nem vennék ilyen komoly élet(mód) váltást igénylő vad madarakat.

Hedvig Története 3

2/2/2017

A történetünk harmadik része a jelen és talán hasonló jövő, ahol a mostani madaraink (a két nimfa és a két Pyrrhura) a körülményekhez képest boldogan élhetnek. Végül megszereztem a kiürült gyerekszobát és most ott laknak a madárkák. Kicsik, és csak 4-en vannak. Ha rajtam múlik, nem is lesznek többen. Tudnak repülni és minden talpalatnyi helyet bohóckodásra használnak. Egész napos elfoglaltság utánuk takarítani, és csinosítani a helyüket. Sajnos csak mű dzsungel van a falra festve, de nagyon kreatív vagyok, és rengeteg ismerős fűzfa van a környékünkön, tavasztól egész lombhullásig igazi zöld a környezetük. Amelyik ágat lerágcsálták, azt megfonom nekik kosárkának, vagy koszorúnak. Sok dolguk van és nekem is. Sokáig kell élnem, mert rám számítanak! Nem akarom, hogy nagyon ragaszkodjanak hozzám. Nem is erőltetem,hogy kezesek legyenek, de az önző kis hasuk bármikor az ujjamra csalja őket.​ Mostanság üldögélek velük a szobában és figyelem a kis akrobatákat, meg csodálkozva veszem tudomásul, hogy néha a nevüket próbálják mondogatni. Remélem, hogy sokáig fogtartani ez az állapot 

Papagájtartók réme a : P B F D~EGY KIS KAKADU EMLÉKÉRE~

2016.08.12.
A történet egy kora nyári napon kezdődött. Döntést hoztam, madarat szeretnék venni. Terveim megvalósításához nem is találhattam volna alkalmasabb helyszint, mint egy kisállat börzét. Tanácstalanul sétáltam a sorok között és csodálattal néztem a szebbnél szebb madarakat. Szívem szerint mindet hazavittem volna. A madárvásárlási szándékom természetesen a fehérbóbitás kakaduk felé irányult.​Sétálgattam, és folyamatosan gyönyörködtem, míg egyszer csak egy viszonylag nagy kalitka előtt találtam magam, és három gyönyörű fehérbóbitás kakadu pislogott rám. Úgy gondoltam ezzel be is fejeződött a sétálgatás és a nézelődés, mert én innen egy tapodtat sem bírtam mozdulni. Gyönyörűek voltak és minden porcikám azt kívánta, hogy megérinthessem őket. Kívánságom meghallgatásra talált, mivel a madarak tulajdonosa váratlanul kinyitotta a kalitka ajtaját és kivette az egyik bóbitást, majd a kezembe adta. Határozatlanul és nagyon gyengéden fogtam a kis zsiványt. Nagyon boldog voltam és fantasztikus érzés volt a kezemben tartani ezt a pihe-puha tollakkal megáldott szépséget. Barátkoztunk és a kis bohóc egyre jobban odabújt hozzám. Nem tudom mennyi idő telt el így, de valahogy a külvilág teljesen megszűnt létezni számomra. A meghitt pillanatokat a kis kakaduk gazdája zavarta meg. Kérdéseket tett fel vételi szándékomat illetően. Miután a kis tollas visszakerült a fajtársai közé, beszélgetni kezdtünk. Mindkettőnk célja határozott és egyértelmű volt. Részemről a vételi szándék visszavonhatatlanná vált. Miután rátértünk a dolgok anyagi vonzatára, biztossá vált számomra, hogy nem lesz módom a kakadu tulajdonosi címet megszerezni. Szomorúan és csalódottan ballagtam tovább. Ahogy nézelődtem és sétálgattam egy idős házaspár szólított meg. Eladásra kínálták kedvencüket. Természetesen megnéztem a madarat és egy nagyobb testű zöld színű madárkával találtam szembe magam. A fajtáját nem tudtam, hiszen tapasztalatom, tudásom nem volt hovatartozásukkal kapcsolatosan. A tudásszintem a hullámos, a nimfa és a fehérbóbitás kakaduig volt behatárolva. Nagyon szép és szelíd madárról volt szó. Látszott rajta, hogy nagyon szeretik, de valamilyen komoly családi probléma miatt kell megválni kedvencüktől. Az összeg, amit kértek érte, még számomra is megfizethető lett volna. Tanácstalan voltam, nem tudtam, mitévő legyek. Vártam egy pár percet majd tovább sétáltam.
Egy jó óra céltalan bolyongás után döntést hoztam, megveszem a zöld madarat. Gyors léptekkel siettem vissza az idős házaspárhoz. Kerestem őket, de már csak az üres kalitkával találtam szembe magam, a madarat eladták. Kezdtem úgy érezni, hogy nem éppen szerencsés nap ez a számomra. Úgy gondoltam, hogy lezárom a börzén tett látogatásomat, és haza indulok. A kijáratig még viszonylag sok soron kellett átsétálni és a szemlélődést már csak felszínesen folytattam. Kifelé menet egy gyönyörű jákópapagáj is az utamba került. Azért megcsodáltam, hiszen ennek a fajtának is nagy tisztelője vagyok. A madár gazdája láttán érdeklődésemet azonnal árajánlatot tett. Közöltem vele, hogy nem fér kétség madara szépségéhez, de én még mindig egy fehérbóbitás ördögfióka után áhítozom. Elmeséltem neki a korábbi két kudarcomat. Amit szeretnék megvenni, nem tudom, amit meg megvehettem volna, azt eladták. Úgy látszik, ezen a napon minden fordítva működik. Miután elpanaszoltam bánatomat az események érdekes fordulatot vettek. A jákópapagáj gazdája közölte, hogy tulajdonában van egy fehérbóbitás kakadu, akit rendelkezésemre bocsátana. Az összeg, amit kért érte, éppen a birtokomban volt, így halvány reménysugár ébredt bennem, lehet, hogy elnyerem a kakadutulajdonosi címet? Azért az álmok ilyen egyszerűen nem válnak valóra. Az elmondások szerint a kis kakadu tollhibás, ezért kerül kevesebbe. Nem értettem, hogy mit jelent a tollhiba, ezért nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Kora délutánra találkozót beszéltünk meg, és már biztos voltam benne, hogy elmegyek megnézni a kis kakadut. Nagyon vártam már az idő múlását, hiszen nem kis dologról volt szó. A megbeszélt idő előtt a megadott címen voltam. A tulajdonos pontosan érkezett és betessékelt az udvarra, majd elindult hátra a madarak felé. Több nagy röpde is volt különböző albérlőkkel tarkítva. Nem igazán kötötték le a figyelmemet, hiszen már alig vártam, hogy meglássam álmaim madarát. Még két röpdét hagytunk magunk mögött, és a harmadikban megláttam a kis kakadut. A tulajdonos kinyitotta a röpde ajtaját, majd a kezét nyújtotta a kismadárnak, aki készségesen átlépett rá. A látványon megdöbbentem, a fentiekben említett tollhiba úgy gondolom az enyhe kifejezések közé tartozott a látottakhoz képest. Döbbenten álltam és próbáltam elfogadni a valóságot. Az említett kis kakadu hátát és mellkasát egyáltalán nem díszítették tollak és a bóbitája szintén teljesen hiányos volt.
A madár gazdája hirtelen átadta nekem a kis bestiát. Meglepődtem, de óvatosan megfogtam a kis kakadut. A börzén dédelgetettek teljesen más érzelmi hatásokat váltottak ki belőlem. Akkor az maga volt a csoda, most viszont félelmet és valahogy ürességet éreztem. Nem tudom, de színtelennek éreztem az egész világot. Csendben voltunk, tőlem igazán választ vártak a vételi szándékommal kapcsolatosan. A kis kakadu egyre jobban bújt hozzám végül csőrével végigsimította az arcomat, majd bemászott a kabátom alá és onnan szemlélődött tovább. A kedves, barátkozó mozdulatok után ismét kezdett visszatérni a lelkesedésem és már egy-két színt is újra látni véltem. Természetesen megkaptam a kakadutulajdonosi címet, amire olyan nagyon vágytam. Lenyűgözött a kis madár kedvessége és mérhetetlen nagy bizalma irányomban. A hazafelé vezető úton végig a vállamon ült és néha megérintette az arcomat. Mire megérkeztünk elmúlt a félelem és az aggodalmam is mérhetetlen nagy szeretetté változott. Boldog voltam, hiszen valóra vált az álmom.
Már az úton eldöntöttem, hogy új lakótársam teljesen szabadon közlekedhet a lakásban, nem fogom bezárni. Ahogy megérkeztünk, letettem az ágyra, majd banánnal kínáltam. A kis torkos, ahogy meglátta a felé nyújtott finomságot azonnal birtokba vette és elfutott vele. Úgy gondolom talán három vagy négy percig tartott a lakoma. Miután a banán elfogyott kis barátunk az ágyon érdekes akrobatikus jeleneteket mutatott be, természetesen fülsüketítő hanghatásokkal kísérve. Látszott rajta, hogy boldog és felszabadult. Körülöttem a világ tollmentesen ugyan, de ezer színben pompázott. Elérkezett az este, kis lakótársam teljesen otthonosan érezte magát, és vacsora után elhelyezkedett az ágy támláján gondolván, hogy ő biztos ott tölti az éjszakát. Nem szabtam határokat és meghagytam neki a szabad döntési jogot. Minden rendben ment, kialakultak a napi rendek. Sokat játszottunk együtt és persze csavargásban sem volt hiány. Kis barátunk tollazatának mennyisége növekvő tendenciát mutatott. Úgy gondoltam egy év és teljesen normalizálódik a külleme. Igazából az idő nem sürgetett bennünket. Ami aggasztó volt, hogy csőre és karmai nagyon gyorsan növekedtek. Csőre vége gyakran betöredezett és porhanyóssá vált. Mivel kedélyállapota, kondíciója és az étvágya kifogástalan volt, ezért a fentiekben említett észrevételeimen átsiklottam és nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Telt-múlt az idő, nagyon remek természetű kis kakadut ismertem meg személyében. A szeretetét és szeretet igényét hihetetlen mértékben tudta kimutatni, soha nem mutatott agresszivitást nem tett fenyegető mozdulatokat. Igényelte a törődést és a már megszokott játékidőből egy percet sem mulaszthattunk el. Már lassan hat hónapja boldogítottuk egymást. Minden rendben ment, a kis kakadu tollazatának mennyisége pozitív irányba sajnos semmit nem változott. Nem értettem, hogy miért nem javul a helyzet, hiszen az étrendje változatos volt és vitaminok adagolásában sem volt hiány. Egyik délután egyedül kellett hagynom kis barátomat. Nem sok időről volt szó, két órát vettek igénybe az elintézendő dolgaim. Siettem nagyon haza, mert nem igazán hagytam magára. Szinte mindenhova együtt mentünk, de ez esetben nem vihettem magammal. Kitörő örömmel és nagyon jókedvűen vette tudomásul, hogy végre hazaértem. Játszottunk együtt, csemegéztünk, majd lassan készülődtünk a jól megérdemelt pihenéshez. Kis barátom a már jól megszokott helyét elfoglalta, én meg pihenésképpen olvasgattam még egy kicsit. Olvasás közben néha furcsa hangokra lettem figyelmes. Mivel a kis kakadu a közvetlen közelemben volt észrevettem, hogy ezeket az oda nem illő eddig szokatlan hangokat ő produkálta, ezért figyelni kezdtem. Nehezen vette a levegőt és az orrjáratai teljesen telítettek voltak. Nem értettem a jelenséget, hiszen eddig semmi probléma nem merült fel. Úgy döntöttem, hogy másnap elviszem az állatorvoshoz. Nagyon megijedtem, hiszen éreztem, hogy valami nagyon nincsen rendjén. Reggel útra keltünk. Nem kellett bejelentkezni, hiszen megvoltak a mindennapi rendelési idők. Megérkeztünk, a doktor úr, ahogy meglátta kis barátunkat elég érdekesen nézett rá, és megkérdezte, hol hagyta a ruháját a kis beteg? Értelmes válasszal nem bírtam szolgálni, így elmondtam negatív észrevételeimet és egy gyors küllemi szemrevételezés után egy antibiotikumot kaptunk a kezelés érdekében. Naponta egy tablettát kellett két részletben odaadnom kis barátomnak. Egy hét elteltével semmi változást nem tapasztaltam. Hiába adtam az előírt gyógyszert nem javult a helyzet, hanem inkább romlott. A kakadu légzése egyre nehézkesebbé vált és az orrjáratok telítettsége inkább csak fokozódott. Úgy döntöttem, hogy másik szakemberhez fordulok segítségért. Másnap útra keltünk, de valahogy nagyon rossz érzések kavarogtak bennem. Az újabb orvosi vizsgálat már más szakember személyében zajlott. Előadva aggályaimat, újabb antibiotikumot kaptunk és a gyógyszer mennyiségét is növelni kellett. Már két hét telt el és a helyzet nem hogy javult volna, hanem csak egyre aggasztóbbá vált. A kis kakadu étvágya nagyon lecsökkent, és hirtelen súlyvesztést is tapasztaltam. Kétségbe estem, mert nem tudtam mitévő legyek. Nem volt más választásom, ismételten más szakemberhez vittem kis barátomat. Hamar megérkeztünk nagyon kedvesen fogadtak minket. A szívélyes fogadtatás kissé megnyugtatott, de rossz érzéseimen és aggodalmaimon vajmi keveset segített. A vizsgálat gyors volt és igazából érdemleges dolgokat nem hozott. Ismételten antibiotikumot és vitaminokat kaptunk. Nem kaptam választ sehol, hogy mi okozza a kis kakadu rohamos leépülését. Haza indultunk, teljesen összeomlottam, tehetetlen és teljesen tanácstalan voltam. Kis barátom odabújt hozzám, de láttam rajta bágyadtságát és szemeiben a félelmet. Az elkövetkező napokban már odáig jutottunk, hogy csak a kezemből volt hajlandó némi élelmet magához venni. Egy kedves ismerősöm, aki szintén szerelmesei ezeknek a csodálatos madaraknak a problémánk hallatán azonnal eljött hozzánk, hogy szemrevételezze a kis beteget. Örültem a látogatásnak, és bizakodtam, hogy jó és hasznos tanácsokkal fog minket ellátni. Kedves barátom amint meglátta a kis beteget, csak annyit mondott, hogy itt nagyon nagy baj van, és egy ember van, aki talán segítségünkre lehet. Ő nem más, mint dr. Beregi Attila, aki a legkiválóbb szakemberek egyike, és ami a legfontosabb, egzotikus állatok és madarak specialistája. Nem késlekedtünk, hiszen minden perc számított. Ismételten útra keltünk, de most végre egy kis reménysugár felcsillant bennünk. Nagyon bíztam abban, hogy végre hatékony és szakszerű kezelésben lesz része drága madaramnak. Másfél óra autózás után megérkeztünk és bizakodva léptünk a rendelőbe. Pár perc várakozás után szólítottak minket. Kis barátomat a karjaimban tartottam, a doktor úr átvette tőlem a madarat, a határozott és szakszerű mozdulatok láttán azonnal tudtam, hogy a lehető legjobb helyre hoztam a kis kakadut. Gyors szemrevételezés következett. Beregi doktor rám nézett, és határozott, de szomorú hangon olyan hírt közölt velem, amit egyszerűen meg sem akartam hallani, nem hogy elfogadni. A kis fehérbóbitás kakadu, aki beszínezte körülöttem a világot, egy PBFD nevű vírus (toll-csőr-szindróma) újabb menthetetlen áldozata. Ahogy eljutott a tudatomig, hogy igazából mivel állunk szembe, kirohantam a rendelőből, zokogtam, megszűnt körülöttem a külvilág. Nem érdekeltek a folyosón várakozók, nem is igazán vettem észre őket. Az autóig futottam, zúgott a fejem és összeomlott körülöttem minden. Utólag visszagondolva tudom, hogy gyermek módjára viselkedtem, de akkor valahogy nem tudtam az érzelmeimnek parancsolni. Pár perc elteltével visszamentem a rendelőbe, miután valamennyire összeszedtem magam. Beregi doktor türelmesen várt, majd miután a kedélyek valamelyest lecsillapodtak elmondta, hogy sajnos ez a vírus hasonló az AIDS vírushoz, megtámadja az immunrendszert, és lassú, de folyamatos leépüléshez vezet. Jelenleg még nincs ellenszere, sem hatékony gyógykezelés. Madarak esetében az első tünetek a tollazat folyamatos ritkulása, majd későbbiekben a csőr és karmok rendellenes deformálódása. Természetesen a további következmények az étvágytalanság, rohamos súlyvesztés, végül bekövetkezik a madár halála. Csak hallgattam, kis barátom a vállamon ücsörgött, mit sem sejtve, hogy mi vár rá. Nem bírtam megszólalni, csak a könnyeimet nyeldestem, és megpróbáltam uralkodni magamon. Kis idő elteltével csendesen megkérdeztem, akkor most mit tegyünk? Beregi doktor nyugodt, de határozott hangon kijelentette, hogy ezt a kis madarat el kell altatni. Teljesen igaza volt, hiszen mivel gyógykezelés nincs, ezért a későbbiekben borzalmas szenvedéseknek lenne kitéve a kis kakadu. Megértettem a bölcs szavakat, de képtelen voltam aláírni a halálos ítéletet. Elkövettem életem, mondhatnám legnagyobb hibáját, nem engedtem elaltatni kis barátomat. Beregi doktor tiszteletbe tartotta kegyetlen döntésemet. Hazaindultunk, teljesen összeomlottam és nem tudtam, mitévő legyek. Kegyetlen voltam vagy gyenge? Teljesen mindegy, rossz döntésemért hatalmas árat fizettem.
Epilógus
Teltek a napok, megvettem az összes állítólagos vírusölő teát, ami létezett. A kis kakadu napról napra gyengébb lett, a bőre kisebesedett, a csőre porhanyóssá vált. Megpróbáltam a teákat megitatni vele, a sebeket a hátán szintén megpróbáltam kezelni. Természetesen semmi javulás nem történt. A legrosszabb az volt, hogy mindenhová jött utánam és könyörögve nézett rám. A tekintetében szinte látni véltem kegyetlen döntésem következményeit. Már lassan menekültem előle, fájdalmai voltak és ordított, de csak jött és jött utánam. Akkor este már nem bírtam tovább és bezárkóztam a szobába magára hagytam. Lemászott az ágyról és kiabálva ütötte az ajtót. Bebújtam a takaró alá, nem akartam hallani a kiabálást. Hajnalban a csendre riadtam fel, tudtam, hogy mi történt, rettegve nyitottam ki az ajtót. Az ágyon feküdt fájdalmak nélkül, csendben. Tíz hosszú év telt el az óta, és mai napig nem bírtam elfelejteni ezt a csodálatos madarat. Megbocsátani sem tudtam magamnak kegyetlen ostoba döntéseimért. Azért a színek lassan visszatértek az életemben, mert van két tüneményes kakadunk, Kopi Úr és Alba személyében. Csodálatossá teszik napjainkat, bár ha visszatekintek a múltba, a gyönyörű élénk színeket egy halvány fekete csík még mindig beárnyékolja. 

Zénó

14/3/2017

Egy nagyon aranyos történetet kaptam ma. Köszönet érte Adriennek hogy nem hagyta magára akkor ezt a csöpp madarat.
Zénó vagyok, görög eredetű a nevem, azt jelenti Zeusz leszármazottja.
Az ő segítségére is szükségem volt, hogy ne haljak meg. A gazdim egy állatkereskedésből mentett ki, fióka koromban, ahol sokan voltunk összezárva és a többiek bántottak engem, már tollam is alig volt és nagyon lefogytam. Az ottani nénik kicsúfoltak, amikor a gazdi engem választott...... Arra ébredtem, hogy van egy saját kalitom.... , de csak nézegettem, erőm nem volt, hogy felfedezzem, kezdetben olyan beteg voltam, hogy csak a "mamám" kezéből tudtam enni, eleinte csak egy-egy falatot, aztán mindig többet. Akkor a "mamám" megígérte nekem, hogy mindig vigyázni fog rám, sokat beszélt hozzám, miközben én aludtam. Elvitt a doktor bácsihoz is, ahol nem féltem, bátran viselkedtem, meg is dicsértek és kaptam finom port a vizembe, "anya" azt mondta, hogy vitamin, nem tudtam pontosan ez mit is jelent, de nagyon finom volt..... kezdtek kinőni a tollaim és már a hintámba is fel tudtam menni... az a hinta ma is a kedvencem..... 10 évvel később is.
​
Eltelt azóta 10 év és Zénóka gyönyörű, egészséges, boldog madárka, a szemében mindig ott van a hála, minden kis apróságnak örül... azt gondolom, hogy van annyira intelligens, hogy képes emlékezni... 

Szotyi története

Tegnap az oldalon a jegyzetekbe raktam egy posztot ami egy nagyon komoly betegségről szól. Alig lettem vele kész az egyik csoportban azt olvasom:
Kedves Csoporttársak! 

Érdeklődnék, hogy van-e valamelyikőtöknek borna vírusos (PDD) madara? Azonnal betettem a cikket ami erről szól és megkértem Tündét mesélje el hogy is volt hogyan kezdődőtt ez az egész:
​
Szotyi idén lesz 13 éves. Kb. az ivarérettségétől (kb. 5 éves korától) tolltépkedős volt. Mindig, amikor már szépen kinőttek a mellkasán a tollak, kitépkedte. Tavaly májusban lehetőségem adódott "párt" találni mellé a 6 éves Lalabell személyében.
Amikor megérkezett hozzánk Lala kb. júniusban elvittem az állatorvoshoz őket, plussz még a két nímfámat is. Lalának egyébként ránézésre is kacska volt a bal lába. Pazár doktor azt mondta gyógyult törés, de mivel jól használja nem kell vele foglalkozni. Szotyikámat már ekkor sem találta jó bőrben. A bélsár minta nem mutatta ki a vírust, a begybiopszia már igen, illetve vérképben is voltak rossz értékek. Hosszú és költséges vizsgálatsorozatok után derült ki a betegsége Borna vírus+ Coli baktériumot is találtak benne. Mostanra az epilepszia rohamok sajnos elég gyakoriak lettek naponta. (10-15/nap).
A rohamok után, amik kb. fél és egypercesek úgy viselkedik mintha nem történt volna semmi. A kalitka egyébként már teljesen ki van párnázva. Mikor jön a roham én már rutinosan kikapom a kalitból, mielőtt leesne és kiteszem a takaróra a roham végéig. Pazár doktor azt mondja, hogy a gyógyszerek hatására szinte nullára kéne redukálódniuk a rohamoknak. (Celebrexet, Sevenalettát, Vfendet, és májvédő vitamint kap)
A Doktor úr emelgeti a gyógyszeradagokat, hogy hol, melyik szinten maradnak alább a rohamok, amik szerintem az időjárási frontok hatására sűrűsödnek (meleg front)
amikor a celebrexet kezdtük szedni, akkor elég volt csak az. de mivel nem szűntek, hanem sűrűsödtek a rohamok kapta mellé a sevenalettát. kb. két hónapja
​

Itt a képen jól látszik a természetellenes fejtartás 

Roxy

Egy hirdetésen megakadt a szemem, két éves, jól beszélő jákó papagájt akartak eladni. Felvettem a kapcsolatot email-ben a gazdájával. Aki ismer, tudja, mennyire nem szeretem, ha egy papagájt a beszédkészségét kihangsúlyozva hirdetnek. Hirtelen döntöttem, megveszem.

 A családdal is meg kellett beszélni, hiszen nálunk alap, hogy mielőtt új (állat) családtag kerül hozzánk, szükséges mindenki beleegyezése. Ez megtörtént, azzal a felkiáltással, hogy de tényleg az utolsó papagáj! A hétvégére már meg is beszéltük a madár elhozását. Azt gondoltam naivul, hogy ez milyen vidám dolog lesz, de csalódnom kellett. Egy kimondottan jó környéken volt a ház, ahová mentünk. Érkezésünk pillanatától nyilvánvaló volt, mennyire szabadulnának már a madártól. Ennek ellenére kényelmesen rendeztük a papírokat, adásvételi, Cites papír, a Cites papíron lévő gyűrűszám egyezik a madár lábán lévővel...Hoppá! Egyezik-e? Míg a madár a kalitkában volt, nem tudtuk csak megsaccolni, hogy nagyjából oké. Így nem akartam elhozni, megkértem a gazdit, vegye ki a helyéről a madarat és tegye az általunk odavitt hordozóba. Itt welszibárdossá vált a hangulat ("Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik.") A gazdi mondta, hogy ő nem tudja... nem értettem.
- Akkor hogyan volt kiengedve eddig a madár repkedni, játszani? Nem szokták kiengedni.
- Nem volt kiengedve sosem?
- Nem, nem volt.
- Miért?
- Mert nem akart kijönni!
Összenéztünk a férjemmel, s döntöttünk: amelyikünk szimpatikusabb a madárnak, az engedi ki és teszi a hordozóba, előtte leolvassuk a gyűrűszámát. A férjemmel szimpatizált a madár, így kinyitottam a kalika ajtaját, a madár kijött szépen,, kényelmesen, érdeklődve sétálgatott a kalitkája tetején, így le tudtuk olvasni a gyűrűszámát. Szerencsére stimmelt. Mikor a gyűrűjén láttam a számsort, akkor döbbentem rá, mi is zavart tudat alatt. A papírja és a zárt gyűrűszáma alapján nyolc éves volt a jákó, nem kettő. Rákérdeztem erre a visszásságra a gazdinál, aki mondta, hogy ő 2 éve kapta ajándékba a szüleitől. Fel se merült eddig benne, hogy "előélete" is van a madárnak.
Persze kellett nyolc évesen is. Beterelgette a férjem óvatosan a hordozóba, a kalitkát is beraktuk a kocsiba és hazaindultunk.
Itthon a kalitkát kissé felturbóztuk, valódi, háncsos ágakat kapott az új madár, kapott gyümölcsöt, magkeveréket, ivóvizet.
Kezdetnek a hálószobába tettük kalitkástól, míg letelt a karantén ideje.
Utána átköltözött a saját kalitkájában a jákónk mellé. Érdeklődve figyelték egymást, de mivel mindketten kézzelneveltek voltak, egyedül tartották őket, egyik sem tudta, hogy ők fajtársak lennének, vagy mi.
Az új jákó átnyúlkált a lábával, ameddig elért, s igyekezett behúzni a saját kalitjába mindent, a régebbi jákónk odacsapott a másik madár felőli rácsra, mindannyiszor az közelebb ment. Még jó ideig külön jöhettek csak ki.
Közben felfedeztük, hogy az új családtag valamennyire tud repülni, sőt szeret is repülni. Ennyi év kalitfogság után attól féltünk, nem fog tudni. Kezdetben úgy repült, mint egy helikopter: örömmel felemelkedett, repült egyre feljebb, majd elérte a mennyezetet, akkor megijedt, s zuhanórepülésbe váltott, a végén becsapódott valahová. Szerencsére tudta tompítani némi siklással a "leszállást", így nem érte baj. További hónapoknak kellett eltelnie, hogy sima leszállásokat tudjon végrehajtani. Majd további éveknek, hogy abbahagyja a helikopteres helyben függeszkedős repülési módot.
Elmúlt több, mint egy év, már a szobában, együtt, szabadon nem veszekedtek a másik jákóval.
Kivettem hát 3 hét szabadságot, az ágyamat a nagyobb volier mellé tettük, s megkezdődött az összeszoktatásuk közös helyre. Éjjel, nappal együtt voltunk, ebben a három hétben egy másodpercre sem hagytuk őket egyedül. Két edénygarnitúrát tettem a volier két távolabbi végébe, teljesen új játékokkal, ülőrudakkal rendeztem be a helyüket, de az új volier két végébe betettem mindkettő kedvenc játékát, ülőhelyét. Voltak összecsőrözések, egymást elüldözésére irányuló szándékok, de szerencsére a szavamra hallgattak. Azóta is mindkettő tudja mondani: Ne veszekedj! Nem szabad! Micsinááááász!
Mire letelt a három hét szabadságom, visszaköltözhettem a hálószobába, s ők viszonylagos nyugalomban elvoltak a közös volierben.
Legnagyobb szomorúságomra, csupán addig jutottak a kapcsolatban még sokáig, hogy szinkronban ettek, beszélgettek, pihentek, de a volier két ellentétes oldalán. Nem voltak már magányosak, tevékenykedtek, de szemmel láthatóan nem érzékelték egymásban a társat? a fajtársat?
Ami szomorú, a férjem kedvencből átment ellenségbe az új madárnál, körülbelül akkortájt, amikor úgy véltem, beszokott hozzánk. Mikor cserélte volna az etető edényeit, akkor sokszor, nagyon csúnyán megcsípte. Egyértelműen vele van/volt csak baja, velünk, a család további három tagjával sosem viselkedett így. Mivel sosem adott okom a férjem erre, azt gyanítom, hogy benne látta a bűnbakot, hogy elkerült az addig otthonának hitt helyről. Egyszerűen nem tudok másra gondolni, miért nem szívleli a férjemet.
Kinti játék utáni bezárása sem volt egyszerű dolog, mert ő nem volt szokva már nagyon régen emberi érintéshez, így nem állt kézre, befogni meg én nem akartam. Így kitapasztaltam a kedvenc nasiját, s azzal csalogattam be a helyére.
Nagyon örülök, hogy elhoztam ezt a kis jákót, nálunk családtag, de még mindig nem volt az igazi a helyzet a két jákóval, hiába húzódtunk háttérbe, ők csak velünk, emberekkel akartak lenni.
Folytatás következik... 

Roxy II.

Eltelt két év, a két jákó kapcsolata plátói maradt. A búskomorság eltűnt, de mégsem voltam elégedett a helyzettel. Egy nagyon kedves ismerősömmel megbeszéltük, hogy ha lesznek a jákó párjánál fiókák, akkor kettő az enyém lesz, megveszem őket. ​​Őket én szeretném felnevelni. Szinte hallom, hogy azt mondják némelyek, miért nem a szülők nevelik, miért én szeretném felnevelni. Nos csak nekik: azért, mert ez a jákó pár nem nevelte fel eddig sem a fiókákat. Amennyiben megtenné, természetesen rájuk bíznám én is szívesen.
Sajnos ahogy eddig is, most sem érdekelte a jákó szülőpárt a tojásból kibújt összesen két fióka, így miután megerősödtek, meg lettek gyűrűzve, én nevelgettem őket együtt. Közös inkubátorban éltek, közösen ettek, mindent együtt csináltunk mi hárman. Mindig hozzám bújtak, együtt játszottunk nagyokat! Én tanítottam meg nekik, midőn eljött az ideje, milyen finom dolgok vannak még a fiókanevelő tápon kívül. Csodálatos volt ez az időszak!
Közben sajnos megbetegedtem, kórházba kellett mennem a saját lakhelyemtől 120km-re, s ez némi dilemmával járt. Mi legyen a két kicsivel, míg én a kórházban töltöm az időt. Úgy döntöttem, beszerzek egy nagyobb szoba voliert, s a két idősebb jákóval csapatba állítom a két saját neveltemet. Ekkorra elmúltak 9 hónaposak. Az új szoba voliert berendeztem, voltak búvóhelyek, 2 garnitúra etető, itató tál, rengeteg ülőrúd, kényelmesen ki tudták egymást kerülni.
Először a két fiatalt tettem be az új helyre, majd a két idősebbet. Igazi jákó mentalitással féltek kezdetben mindentől, barátkoztak az új helyükkel, a fiatalok, mivel együtt nőttek fel, barátkoztak volna a két idősebbel. A két idősebb félt tőlük, ők pedig nem értették, miért nem beszélik a jákó testbeszédet az idősebbek.
A két kicsi kimutatta egymás iránt a szeretetét, ha nem akarták valami miatt, hogy a másik közeledjen, feltartották a másik felé fordított talppal a lábukat, s simán értették, hogy ez a "netovább" kifejezése. Mikor valamelyik rosszabbul landolt egy-egy merészebb repülés után, a másik testvér odament hozzá, s megvígasztalta. Összecsőröztek, mintha etették volna egymást, de ez mégis máshogy zajlott. A két nagyobb jákó nem értette őket, ők nem használták a jákó kommunikációt.
Két hét alatt megtanulták, hogy együtt ez az ő helyük, kialakult egyféle sorrend is, nyugodt szívvel vonulhattam kórházba (legalább miattuk). Mire hazaértem a kórházból, már nem rajtam lógott folyamatosan a két saját neveltem, hanem inkább a többiekkel együtt tevékenykedett. Gyorsan felnőttek! Ma sem tudom, jót tett-e nekik ez a hirtelen elválás tőlem és a jákó csapat taggá válás, vagy sem.
Kezdettől más volt a természetük. Az egyikük visszahúzódó, nyugodt kis fióka volt, a másikuk minden lében kanál, igazi rosszcsont felfedező. A kis rosszcsont bátrabb s erőszakosabb volt mindig a testvérénél, előbb elkezdett beszélni, a testvére félénkebb, de sokkal nyugisabb, kiegyensúlyozottabb volt. A kis rosszcsont amikor elérkezett kétéves korában a hormondúlós időszakuk csipkedős lett, folyamatosan feszegette a határait. Ha a kezemre akartam venni, hogy kijöjjön a helyükről, bizony meg kellett vele küzdenem, s kivédenem néhány csípést, némi : Nem csíp! Nem szabad! kíséretében. A testvére ekkor is nyugis volt, megőrizte a higgadtabb természetét, csupán akkor próbálkozott a csípéssel, amikor a helyére akartam tenni. Ezzel is egy-két figyelmeztetés után felhagyott.
(Sosem fogom megérteni azokat, akik a csőrre csapást, csőrpöckölést, hasonló retteneteket tanácsolnak a csípés elkerülésére. Soha, egyetlen madaramat sem bántottam, mégis mindannyian kezelhetőek, könnyű velük az együttélés. Következetes vagyok, s tartom magam ahhoz, hogy ha egyszer kimondok valamit, akkor el is várom, hogy végrehajtsák. Megtanulták maguktól, mindig komolyan gondolom, amire kérem őket, s nem nyugszom, amíg úgy nincsen, ahogy szeretném. Az első pillanattól fogva, hogy találkozunk, mindig ugyanazok a szabályok, az elvárások feléjük. Ha egyszer azt mondom, befelé, helyedre, akkor hiába döbbenek rá, hogy maradhattak volna még szabadon, akkor már be kell menniük.
A legjobban pozitív megerősítéssel tudok hatni rájuk amellett, hogy következetes vagyok. Amikor megkérem őket valamire, s végrehajtják, akkor mindig óriási dicséret, esetenként jutalomfalat jár érte. Amikor nem teszik, akkor próbálom kitalálni, miért nem, s az okot megszüntetem, vagy pedig olyan jutalomfalattal, ami az igazi ász náluk,ráveszem őket, hogy mégis a kérésemet teljesítsék "egyéb elfoglaltságaik" helyett :D)
Már három évesek is elmúltak a saját nevelésű kicsik, amikor a két magányosan kézzel nevelt nagyobbik elkezdte utánozni őket. Megtanulták egymás toll tokjait bontogatni, egymást kedvességből tollazgatni, közben akadtak vicces jelenetek is. Például, mikor mindkét idősebb jákó úgy döntött, hogy most az ő fejét, nyakát kell tollazgatnia a másikuknak. Két lehajtott fej, várva a tollazgatást. Amikor elveszítette az idősebbik a türelmét, otthagyta a másikat. Az első jákónk ellenben durvasággal reagált, ha a másik "nem tudta a dolgát", odacsapott neki. (Sérülést nem okozott, de aki kapott, nyikkant egyet.)Ami érdekes számomra, próbáltak rá egy évre párzani is, de nem alszanak egymás mellett, nagyon ritkán tollazgatják egymást, egymás etetése is elég ritka.
Már lassan öt éves a két saját neveltem, s idén tűnt fel, hogy kezd a csapat szerveződése megváltozni. A durvábbik nagy jákóm mellett alszik, pihen, vele együtt eszik a rosszcsont picikém. (Tudom, ivarérett, felnőtt madár, de nekem mégis örökké a kis picikém marad! Kérlek, nézzétek ezt el nekem! :) )A legidősebb jákómmal pedig a nyugodt, kiegyensúlyozott picikém jön ki jól. Ők kényelmesen eszegetnek közös tálból. Egymástól pár centiméterre pihennek.
Már második éve még nagyobb a közös volier, de tervezzük még nagyobbá építését. Kényelmesen repkednek a helyükön is a jákók, mind a négy. Nemcsak mászva közlekednek. Úgy érzem, most már mindegyik jól érzi magát, időnként arra figyelek fel, hogy egy kupacban ücsörögnek pihenéskor, nem mind külön. Már nem csak ücsörög az első jákóm sem, ő is igazi, madár életet él. Az alap probléma megoldódni látszik, bár még türelemmel figyelem, mint is alakulnak a csapaton belüli kapcsolatok. Az feltűnt, hogy a két egyedüli, az idősebbek sokkal durvábbak, hamarabb elveszítik a türelmüket, még mindig nem "beszélik " perfektül a jákó (test)beszédet. A két kicsi ellenben tökéletesen csapatjátékosként viselkedik.
Remélem, az évek folyamán a két egyedül tartott, egyedül nevelt jákó is megtanulja a többi okosságot a kicsiktől! 

"Mézi - szürkehályog".

Olvasónk leve
"8 hónaposan hoztuk el Mézit Deáktól. Megbiztunk benne, de nagyon a visszahozott madarakból akarta, hogy válasszunk. Kék amazon volt a terv, de arra azt mondta, hogy nem teljesen normális, így lett sárga 🙂
Teljesen kezdők voltunk, minden tanácsát megfogadtuk, ami nagy hiba volt. Etetés: kukorica dara, magkeverék, szotyi jutalomnak....stb. ja és koppintsunk rá a csőrére, ha csípni akar. Utána alig tudtuk kézre szoktatni. Nem tűnt fel, hogy nem lát, azt hittük csak vannak kedvenc helyei, azért repül mindig ugyanoda.
Egyszer feltettem róla egy fotót a facebookra és az egyik csoportban Szidonia kiszúrta, hogy Mézi szeme hályogos. Levelezésbe kezdtünk, kiderítettük, hogy ugyanattól a szülőktől származnak a madarak. Deák nem ismerte el a hibáját. Se normális szerződést, se számlát nem kaptunk. 180 ezer volt a madár és egy dns vizsgálat se fért bele, hogy tudnánk, hogy fiú vagy lány. Ő fiúnak mondta, de tojo volt szegénykém.
Szentesre mentünk dr Doboshoz, aki kiderítette, hogy szürke-, és zöldhályogja is van. A zöldet meglézerezte, hogy ne romoljon tovább. Aztán rájöttünk, hogy nem tudunk nagyobb röpdét elhelyezni, neki párt tartani, így hogy Mézinek jobb legyen örökbeadtuk. Közben gyűjtést inditottak a műtétre, ami Bécsben volt. Ment Krisztaval az új gazdi, de sajnos Mézi nem élte túl.
Ettől a tenyészpártól több hályogos papó is lett. Deák azóta is "tenyésztő", szaporitó és semmilyen kártérítést nem kaptunk, érdemben nem beszél velünk."
  

Egy tolltépett jákó történet

Egy névtelenséget kérő gazditól jött a levél:
2013-ban egyedül maradtam. 2014-ben lett számitópem, gondoltam, annyira jó lenne valakiről gondoskodni, szeretni. Valamilyen állat kellene. Mindig is voltak állataim, kertes házban nőttem fel, most is kutya, de már 12 éves lesz, már nem akar játszani, sétálni, csak pihenget. Gondoltam kiírom, hogy örökbe fogadnék egy tollast, nem baj ha sérült is. Egy kis hulit, vagy nimfát még meg tudtam volna venni, de így talán tudok segíteni egy megunt kis állaton. Helyem időm van, belevágtam. Napokon belül válaszolt valaki, hogy van egy madara, teljesen tolltépett, stresszes, mert elköltöztek, és megváltoztak a körülményei, és ezt a madár nehezen viselte. Elmentem megnézni, egy gyönyörű, patyolattiszta kalitban ült egy nagy szürke papagáj, melle, combja, nyaka, szárnyéle teljesen kopasz. Egy 14 éves jákó volt. Elmondták, hogy 8-9 éve nem tudták kiengedni, mert a lakásban cicák, kiskutyák vannak, az udvarra meg nem vihetik ki, mert a szomszéd szerint nagyon hangos. Közelebb mentem, de rögtön szóltak, ne nyúljak oda, mert igen vad és csíp. Még aznap elhoztam haza, de fogalmam sem volt róla, milyen papagáj, mit kell róla tudni, megnéztem a neten, hát mibe is vágtam a fejszémet, akkor jöttem csak rá. Teljes felszereléssel, egy szatyor vadonatúj játékkal adták oda. Másnap én naiv kinyitottam az ajtaját, hát van nagy hely menjen, és ki is jött, pár perc múlva már szó szerint lecsapódott a szekrénynek, beütötte a fejét, volt sírás ő is én is sírtam, visított, rikácsolt, alig tudtam egy törülközővel megfogni, csípett, rugott, harapott, rikácsolt.​ Reggelre egy nagy halom toll volt a ketrec alján, tépte magát ha kellett, ha nem. Teljesen tehetetlen voltam, gondoltam nyár közepén vagyunk menjünk ki a levegőre, úgysem volt régen kint. Addig rendben is volt, amig az a hülye ötletem támadt, hogy meg kellene fürdetni, annyira száll belőle a por, és a kis itatójában mártogatja a lábát. Fogtam egy langyosvizes spriclit és lelocsoltam. Hát azt az ordítást, csapkodást, vergődést! amit csinált. Abba kellett hagynom, mert féltem, hogy összetöri magát. Kérdeztem a gazdát, mondta nem szeret fürdeni, nem szokták locsolni. Hát azt látom. Mindegy gondoltam, másnap is megpróbáltam, dög meleg volt, ugyanaz a reakció. Igy ment 4 napon keresztül, mikor egyszer csak hagyta egy kicsit, még a szárnyát is széttárta, nem ordított csak egy kicsit. A mai napig utálja, de hagyja. Órákig üldögéltem mellette, dünnyögtem, énekelgettem, sőt még gitároztam is neki, pedig nem is tudok, de valahogy ez tetszett neki. 24 órából 12-őt gyakorlatilag vele töltöttem, állandó kontaktusban voltunk, mindig látott, vagy hallott. Ez így ment 2 éven keresztül, nem tudtam közelebb férkőzni hozzá, láttam utál, ha tehette már támadott is. Ez a két év nagyon sok sírással telt el, ő is én is nehezen viselte a helyzetet. Tépte magát, hol mindig, hol nem, de nem tudta abba hagyni. Beszélt is, ha nem voltam a közelében, bár én nem tanítottam neki semmit. És 2016 tavaszán történt valami. Az ajtaja nyitva, mint mindig 2 év óta, odamegyek nem rohan a sarokba, nem támad csak immel-ámmal. Amint bejövünk a levegőről hívás nélkül rohan az ajtóba és látom hajtja a fejét, simogatom remegő kézzel, mikor fog jól megcsípni, de hagyja még a szemét is behunyja. Én ott gubbasztok egy kissámlin a tálcája félig kihúzva,ő lejön!!! 2 év óta először, kicsit megrángatja a gatyám, milyen biztonságos, oldalazik és lépne rá, de még nem mer. A tolltépése 90 %-ra csökkent, gyönyörűen nő, pihésedik, a mozdulat még meg van, de rászólok, kopasz leszel, nem szabad, és nem is csinálja. Ha nem látja, hogy én figyelem tépné a combján a tollat, de nem teszi nem szabad felkiálltással. Egyre jobban nyit felém, persze vannak rossz napok, nem bírja az erős hangokat, vagy kiabalást. Talán majd egyszer el tud aggodalom nélkül fogadni. Nem sürgetem minden menjen az ő tempójában,én itt leszek neki. Persze ez így leírva olyan egyszerűnek tűnik, de nem volt az. Semmi ismeret és tudás nélkül foglalkozni egy ilyen nemes és igen okos madárral, aki ki tudja mit élt át, nem egyszerű. Most már én is tudom. Lehet, ha vannak ismereteim, akkor nem is vágok bele. De semmit nem bántam meg, imádom így kopaszon is.
(a kép illusztráció, forrása: https://bestfriends.org/stories-blog...) 

Mangó és Scooby

"Annyi szerencsétlen sorsú kismadárról van szó az oldalon! Most hadd írjam le, hogy: hogyan nem lettek betegek a mieink. Papagájokkal való kapcsolatunk, illetve inkább a feleségemé, érdekesen indult. Ő nálunk találkozott először nagyobb méretű papagájjal - Kiwivel a nagysándorral - akitől, amikor először meglátta, rögtön rettegett. Fixa ideája volt, hogy csíp, karmol, talán még rúg is, de hogy az én volt csajaimmal, illetve a családnak nem szimpatikus egyénekkel táplálkozik szinte biztos!!! A rettegésből lassan érdeklődés lett, abból szeretet, és abból az elhatározás, hogy nekünk is legyen madarunk. Na jó, csak előbb azért csak lakás kéne! 4 éve került hozzánk Mangó a nappapagáj, aki az egyetlen faj volt, akire azt mondtam a Drága Feleségemnek, hogy ilyet ne keressen, mert ilyet nem veszünk! Első hónapban még a szüleimet boldogította, és nagyon hamar kiderült, hogy a fajról szóló híresztelés vagy alaptalan, vagy Ő nem olvasta, szóval nem hangos. Kicsit megnyugodva hoztuk a panelbe!  Gyorsan kiderül, hogy nagyon ragaszkodó, és hihetetlenül okos madárral van dolgunk. A bénázásainkat nagyon jól viselte, abszolút nem csíp, elég sok "trükköt" tud már, úgy, hogy sose volt cél az, hogy megtanulja, inkább csak az Ő és saját szórakoztatásunkra csináltatjuk. Aztán tavaly tavasszal beütött a krakk!!!
​
​ Azt előtte is olvastuk, hogy a madárka hajlamos tolltépésre, de miért is tépkedné, hiszen ott vagyunk neki mi, játszunk vele, foglalkozunk vele. Megkezdte a lábán a tollat, szerencsére nem nagyon. Nosza, állatorvos keresés, így eljutottunk Budapest - talán - legnevesebb exotikus állatokkal foglalkozó rendelőjébe, és ott, szintén tudtunkon kívül, az egyik legnagyobb magyarországi madárspecialistához. Nagyjából az derült ki, hogy nincs semmi baj, csak tulajdonképpen eddig semmit nem csináltunk jól!! A helyzet koránt sem visszafordíthatatlan, de haladéktalanul újraértelmezendő. Szerencsére kaptunk elérhetőségeket, akikhez bizalommal fordulhattunk, így egészségesebbé váltak az életkörülményei, tudományosabbá a táplálása, de MANGÓNAK PÁR KELL! Na, bukd meg!!! Először meg kellene tudjuk milyen nemű is a mi kislányunk. Kipipálva: lány! Találni egy megbízható tenyésztőt, akinek lehetőleg van kézzel nevelt madara, mert az nem hiányzott, hogy egy szülők által nevelt madár felverje az egész házat félelmében, minket meg utcára rakjanak madarastól. Persze ez nem lehet ugyanazoktól az szülőktől, és bevizsgáltnak kell lennie, és legalább két-három embernek ajánlania, mert nem akartunk egy rossz vásárlással betegséget behozni. No, itt már voltak gondok: ilyet nem találtunk. Végső kétségbe esésünkben elmentük egy helyre, ahol nem voltak, csak szülők által nevelt madarak, de az egyik tenyészpár kézzelnevelt volt, és mit ad Isten még volt egy bevizsgált hím fiókájuk is. Pont a legszerencsésebb korban. Azt hiszem két másodpercet gondolkodtunk: lesz, ami lesz; visszük! Mivel hazafelé a szállítódobozból nagyon aranyosan lesett (skubizott) kifelé, el is neveztük Skubinak, de hogy tudományosabb legyen Scooby-lett. Mondjuk szerencsére még időben találtunk neki nevet, mert már a névválasztás során majdnem válóperre került a sor. Én Ranger-nek szerettem volna hívni, továbbra is azt mondom, hogy az jobb név!  Két, vagy három hétig karanténban volt a Fiatal Úr, már csak azért is, hogy szokja a közelségünket, de hamar kiderült, hogy nem lesz vele probléma. A szotyit már másnap elfogadta kézből, jó nagyokat tudott csípni, ha nem tetszett neki valami, de nem ijedezett, nem rikoltozott. Az is kiderül, hogy nem hülye gyerek, néhány nap után már azt is tudta, hogy amíg a kaja-víz csere zajlik, addig hol kell ülnie és várnia. Óriási döntés volt a kismadár! Egy kilöknek az ajtón bemászok (berepülök) az ablakon típus! Miután a doktor bácsi áldását adta rá, egy szobába, de még két külön kalitkába kerültek. Érdekes volt nézni, ahogy a rácsokon keresztül nézik egymást, Mangó látszólag tanácstalanul, Scooby reménykedve. Utólag azt kell mondanom, hogy szépen sikerült az összeszoktatásuk, nem siettünk semmivel. Először ment a heves ellenállás Mangó részéről, aztán egyszer megtört a jég és kegyeskedett megengedni Scoobynak, hogy a fejét tollássza. Azt hiszem ez volt számunkra az első döbbenet, hogy mennyi tolltokot szedett le a fejéről Mangónak, amit az nem ért el. Ez ment néhány napig, amikor Scooby úgy gondolta, hogy: rendben, hogy ez a megjátszós házi tyúk el van kényeztetve, de most már neki is járna valami, és akkor megtanította rá Mangót, hogyan is kell ezt csinálni. Tollászta a fejét, aztán abbahagyta és odadugta a sajátját Mangó csőre alá, az rárivalt, erre arrább ment, aztán megint vissza, megint tollászás, megint "odadugás". Napokig csinálta, mire Mangó beadta a derekát. Mondanom sem kell majd meg őrültünk. Eddigre már Scooby is tanult Mangótól, nevezetesen nem kell félni tőlünk. Először megtanult rárepülni a kezünkre, aztán bemenni a helyére, játszani a játékokkal a kis játszóterükön. Azt hiszem, hogy januárban, vagy februárban megérkezett a szép közös kalitkájuk, illetve kedves ismerőseink megszakértették Őket és összeköltözésre alkalmasnak találták. Azóta öröm és boldogság van, vagyis lenne. Scooby ugyanis nem olyan kis nyugodt, mint Mangó. Olyan mint egy rossz gyerek, ami néha jó, hiszen a mi kis lányunk nagyon félénk (volt), minden új dologhoz napok-HETEK kellettek, hogy hozzászokjon. Scooby nyomában járva ez már néhány másodpercre redukálódott. Ezen kívül viszont mindig a nyomában kell járni. Volt, hogy százszor elrepült egy tükör előtt, aztán százegyedszerre nekiment. Na, azt a kapkodást!!! Persze mikor, ha nem a négynapos hétvége nyitónapján. Lázasan hívtunk mindenkit, aki eszünkbe jutott, hogy baj van, mert neki, és képzeld és már nem is, és Úristenmostmilesz. Szerencsére fentebbi rendelőben volt még ügyelet, gyorsan kikérdeztek, hogy mik a tünetek, és mondták, hogy ha rosszabb az állapota, akkor azonnal, egyébként négyre vigyük be. Végén konkluzióként leírom, hogy miért is, de három körül elindult újra az ismerősök hívása, ez úttal úgy, hogy muszáj, de már igen, meg azt is, és nem, nem csinálja. Felhívtam a dokit, hogy nem vinnénk be, bocsánat a zavarásért, de a madár megjavult. Gyanítom, ha a kalitka tetejéről fejjel lefelé egy körmön lógva, a másik lábában magot tartva eszeget, akkor nincs baja, fölöslegesen meg nem szeretnénk stresszelni. Ha a doktornő is így gondolja, akkor maradjunk ebben. Nyilván az én felelősségemre, de logikusnak ő is ezt látta. Megúsztuk! Olyan mérges voltam rájuk, hogy innentől nevet változtattam: a Két Hülye lett a nevük, hivatkozni az Egyik Hülye és a Másik Hülye-ként hivatkozva. Eltelt majdnem egy hét! Este a karomon ül Scooby, mire megszólal a feleségem : vérzik a kezed! Hol? Nabukdmeg No.2. a Másik Hülye lába vérzik, beszakadt a köröm, vagy mi, de már nem most kezdte el, mert sok helyen vannak vércseppek. Telefonsorozat újra, rendelőkeresés. Olyan helyre vittük, amiről hallottunk rosszat is jót is, de nem volt más alternatíva. háromnegyed nyolcra beimádkoztuk a madarat a hordozóba, a doki azt mondta, hogy nem tud várni, ha nyolcig odaérünk OK, ha nem... Nem szoktam gyorsan hajtani, de most ezzel nem nagyon törődtem. Szerencsére nem volt veszélyes a sérülés ellátták, kikérdeztek, hogy mégis mennyi volt a vér, mondták rendben lesz, azért néhány napig sántít majd, meg ne nagyon engedjük ki, de no para. Megúsztuk. Azt már nem mondom, hogy a Hülyegyerek persze már másnap úgy tett, mintha mi sem történt volna. Eltelt majdnem egy hét. A TV antenna kábelek az ajtó fölé voltak felfogatva kábelrögzítőkkel, ami be volt szegelve a fa keretbe. (rendkívül ízléses megoldás, de ez most nem érdekes). Délután asszony felsikít: Kiszedteeeeeee! Visziiiiiiiii! Persze a kalitka legtávolabbi sarkába ment játszani azzal a szöges vacakkal, láthatóan büszkén, hogy Ő milyen ügyesen megoldotta ezt a problémát (is), hogy az ott volt, pedig mennyivel jobb helye van egy papagáj csőrében! Nekem csak egy dolog jutott eszembe a pánikhangulatban, hogy nem szabad pánikolni! Ha elkezdem kergetni, akkor arra figyel és megsérti magát, ha nem foglalkozok vele, akkor lenyelheti. Magamhoz kell csalogatnom. Persze a magot ilyenkor letojja, de az ülőrúdjukkal addig, addig mentem óvatosan utána, hogy elengedte inkább azt a vacakot. Megúsztuk! Ez után meghallgattam a "ezerszerelmondtammár,hogyteddkábelcsatornábaavezetékeket" című magánszámot, ami igaz volt, hogy legalább fél éve hallgattam, de rendületlenül ellenálltam. Másnapra kész lett. Azóta felhőtlen a boldogság, de néhány végkövetkeztetést meg kell osztanom: - madarat ne tartsunk egyedül - ha tehetjük ne vegyünk kézzel nevelt madarat, vagy olyat vegyünk, aki többi fajtársával együtt lett nevelve, lehetőség szerint nem egy napos korától, és valamilyen szinten szocializálódott. - ha kedvtelésből tartott madár, akkor olyan fórumokat keressünk, ahol ilyenek osztják meg a véleményüket, mert - szerintem - teljesen más a tartástechnológia - első dolgunk legyen, hogy egy hordozó dobozba szoktatjuk a madarunkat. Orvoshoz kell vele rohanni, nagyon nem mindegy, hogy egy amúgy is rosszul lévő madarat tovább sokkolunk-e a kergetésével és a dobozba erőszakolásával. (az a fránya repülni fog, akkor is, ha már levegőt sem kap, felmegy a vérnyomása stb.) - sosem szabad azt hinni, hogy már mindenre gondoltunk, nincs már mitől megsérüljön a madár. Tuti, hogy mindig talál valamit. Nem hiszem, hogy bármelyikük gazdája olvasná, de mindkettőnek köszönet azért a munkáért, amit belefektettek abba, hogy felneveljék a madarainkat. /Erdősi Szilvia és Imre/"